Fókuszban: a The Myriad
(csak itt, csak Nektek)

Pár szóban bemutatnád a bandát?

Steven: Hogyne! A nevem Steven Tracy, gitározom és programokat készítek, Jon Young ugyancsak gitáros Jeremy Edwardson-nel együtt, aki még énekel és programokat is készít. John Schofield a mi csodás basszusgitárosunk, Scott Davis pedig ott ül hátul a doboknál.


Pár hete jelent meg új albumotok, a 'You Can't Trust A Ladder' a Floodgate Records gondozásában. Mondanál valamit röviden a lemezről? Mire számíthatnak a hallgatók?

Steven: A lemez olyan dalok gyűjteménye, amelyek a banda utazásának utóbbi mintegy egy évét dokumentálják. Azon voltunk, hogy olyan őszinte albumot készítsünk, amelyben benne vannak a reményeink és csalódásaink, meg minden a kettő között. Általában igyekszünk a dolgokat nem szájbarágósan megfogalmazni, hogy a hallgatók a saját élményeikhez tudják kapcsolni őket. Reméljük, hogy az album mindenki számára valami személyeset tud jelenteni, aki hallgatja.


A lemez egyszerre lett bizonyos értelemben retrospektív, ugyanakkor mégis friss. Kik a fő zenei hatásaitok?

Steven: Sok európai zenét hallgatunk: Catherine Wheel, Radiohead, Coldplay, Muse, Snow Patrol, Kent. Nem tudjuk pontosan, miért van ez, de mindig is jobban tudtunk az Amerikán kívüli zenékkel azonosulni.


Amennyire én tudom, minden zenekari tag kiveszi a részét a dalok megírásából. Ez hogy történik: mindenki közreműködik minden dal megírásában, vagy az egyes dalokat különböző tagok írják?

Steven: Van egy olyan módszerünk, amire úgy szeretünk hivatkozni, hogy a 'The Myriad Szűrő'. Általában egyikünknek van egy ötlete vagy dalvázlata, amit a csapat elé tár. Többnyire a stúdióban komponálunk, szóval elkezdjük egymásra fektetni a részeket, programozunk, játszadozunk a dallamokkal, aztán meglátjuk, hogy olyasmi jön-e ki belőle, ami illeszkedik a képbe. Általában gyorsan el tudjuk dönteni, hogy egy dalkezdeményből tényleg dal lesz-e. Ugyan az ötletek származhatnak egy embertől, a végeredmény nem lesz teljes, amíg mindenki hozzá nem tette a részét. Az utóbbi néhány évben megtanultuk, mennyire fontos, hogy minden tag 'bélyege' rajta legyen egy dalon. Nem mintha mondjuk egyedül nem tudnék megírni egy dalt, de biztos lehetsz benne, hogy az csak töredéke lenne annak, amit együtt tudnánk létrehozni.


Részesültetek formális zenei képzésben, vagy 'csak úgy', magatoktól, barátoktól tanultatok zenélni?

Steven: A dobosunk, Scott abszolút iskolapárti. Nagyon fegyelmezett, ha oktatásról és gyakorlásról van szó. Jómagam a főiskolán zenére szakosodtam, de nem voltam elég fegyelmezett a gyakorláshoz... Végül zeneírogatásra adtam a fejemet. Azt hiszem, mindegyikünk túl volt több-kevesebb zeneórán, mikor indultunk, mégis azt mondanám, hogy jobbára önmagunk tanárai voltunk.


A szövegeitek érdekesek és intelligensek. Ki 'felel értük'?

Steven: A szövegekre is az igaz, ami a dalokra: valaki megírja őket, aztán jöhet a 'szűrő'. Általában mindannyiunknak van ötlete a megfogalmazást, a szavak megválasztását illetően.


Mi ad inspirációt az íráshoz?

Steven: Jellemzően abból merítünk inspirációt, ami körülöttünk történik. Ha egy szöveg nem Jeremy-től [az énekestől - a szerk.] származik, általában szánunk rá némi időt, hogy elmagyarázzuk neki, mi történt, mikor írtuk, és megpróbáljuk vázolni a számára a pillanatot, amikor megfogant az ötlet, hogy át tudja érezni a megfelelő hangulatot.


A lemez producere Aaron Marsh, a Copeland frontembere volt. Ismertétek már korábban is, vagy hogy lett épp ő a produceretek? Vagy nem is ti, hanem a kiadó választotta?

Steven: A kiadónk jelezte, hogy Aaron-t érdekli a dolog, de ránk hagyta a döntést. Igazán tiszteltük Aaron érzékét a struktúra és a dallamok iránt, és tudtuk, hogy sokat hozzá tud tenni az egészhez. A felvétel óta Aaron a barátunk lett, és örülünk, hogy évente többször is láthatjuk fesztiválokon, koncerteken.


Hogy látod, hozott a lemez megjelenése némi változást a turnééletbe?

Steven: Igen, mindenképpen hozott változást... hálásak lehetünk, mert leginkább jót! Lehetőségünk nyílott megismerni egy csomó új embert, és kapcsolatokat kialakítani a zene területén. Semmi nincs, ami sokkal jobb lenne annál, mikor az ember élőben játszik, és mindenki ott áll elöl együtt énekelve a zenekarral. Fantasztikus ez a kapcsolat nekünk, a zenekarnak, és reméljük, a hallgatóknak is. Ha le akarjuk sarkítani, ez az egész a kapcsolatról szól, és kimondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat, hogy lehetőségünk van új embereket megismerni, együtt lenni velük, és együtt énekelni a dalokat negyven percen keresztül esténként.


Mesélnél nekünk valami érdekeset a turnéval kapcsolatban?

Steven: Rengeteg ilyen történik mindig, de volt egy olyan, amit soha nem felejtek el. Már régóta úton voltunk, és hazafelé tartottunk. A hangtechnikusunk, Joe betett egy U2-albumot, és mi mind teli tüdőből [vagy úgy is mondhatnánk, hogy teli torokból, khm... - a szerk.] énekeltünk. Az jutott eszembe, hogy jóllehet egy bandában játszunk, de ezek a srácok elsősorban a barátaim, akiknek a társaságában szeretem tölteni az időmet. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatok segítenek át a nehéz időszakokon, és ebbe a pillanatba mindig kapaszkodni tudok majd.


Mivel töltitek az időt a zenekaron kívül?

Steven: Négyünk házas, szóval igyekszünk minél több időt tölteni turnén kívül a nejünkkel. Szeretjük a filmeket, szeretünk olvasni, koncertre járni... és Scott nem tud élni a súlyzói nélkül. Ezért valószínűleg fogok kapni tőle, ha-ha!


Nos, több kérdéssel nem készültem mára. Valamit szeretnél még hozzátenni a fentiekhez?

Steven: Talán azt mondanánk, hogy nagyon várjuk azt a napot, amikor találkozhatunk azokkal, akik ezt olvassák. Amint korábban is említettem, számunkra ez az egész a kapcsolatról szól. Anélkül üresnek hatna, amit csinálunk. A mielőbbi viszlát!


A mielőbbi!

--kristóf--

Fotóalbum

The Myriad