Vissza a lemezajánlókhoz

BALANCE OF POWER
Ten More Tales Of Grand Illusion
1999 Nightmare Records / 1999 Massacre Records

A brit Balance Of Power 1997-es bemutatkozása után nagy változáson ment át: kiadói javaslatra addigi énekesét, Tony Richie-t lecserélte az amerikai Lance King-re, aki előzőleg a progresszív vonalon mozgó The King's Machine énekese volt. Tony nem hagyta el a bandát teljesen, alaposan kivette a részét a dalszerzésből és a vokálokból a későbbi albumokon is, sőt, megesett, hogy egy turnéra is beugrott basszusgitárosként. A 'Book Of Secrets' révén pedig sikerült az áttörés a Balance Of Power-nek, és az új énekes hangja igencsak kiváltotta a hallgatóság elismerését.
A 'Ten More Tales...' így már megnövekedett elvárásokat kellett, hogy kielégítsen. Ilyenkor aztán két dolog történhet: a zenekar vagy 'beég', és akkor elásta magát, vagy megfelel az várakozásoknak, netán túl is szárnyalja őket, és onnantól nyert ügye van. A Balance Of Power nem hátrált meg a kihívástól, de nem is görcsölt, hogy elkerülje a katasztrófát. Angolosan nemes egyszerűséggel készített egy olyan lemezt, amely ugyan nem szárnyalja túl az előzőt (megjegyzem, ez már-már irreális elvárás lett volna), ám nem is marad el tőle. Tálalt nekünk tíz újabb dalt, amelyek között nincs melléfogás, hiszen mindegyik telitalálat. Mindezt pedig az együttes megszokott stílusában, azaz erőteljes, magas énekhanggal, gazdag vokálokkal, neoklasszikus gitárfutamokkal, húzós riffekkel, jól eltalált billentyűkkel, súlyos dobokkal, technikás szólókkal, fogós refrénekkel, költői szövegekkel, enyhén progresszív ízű muzsikával. Hogy a negatívumok mellett se menjünk el szó nélkül, meg kell említenem, hogy sajnos a dobokra a 'megszokott' jelző a gépies hangzás esetében is vonatkozik. Már a 'Book Of Secrets' hallgatásakor feltűnt, mennyire lélektelen, művi, 'digitális', bár kétségtelenül erőteljes a dobok hangja. Azért is nehezen érthető a dolog, mert a korong producere a dobos Lionel Hicks. Mindegy, úgy tűnik, ezzel együtt kell élni. Amúgy jó munkát végzett Lionel, hiszen arányos a hangzás, minden egyéb hangszer, a vokál és az ének is úgy szólal meg, ahogyan kell. Az énekre visszatérve: Lance King a maga műfajában egy zseni. Az egy dolog, hogy a hangja szinte már nem is a tenor, hanem a szoprán kategóriába sorolhatóan magas, mégis, van benne erő, érzés, lélek - távolról sem monoton, erőltetett visításról van szó. A gitárokat is ki kell emelnem: remekül dolgoznak együtt a ritmusoknál, ám a szólók sem kevésbé kiválóak: gyorsak, technikásak, mégis dallamosak. A Malmsteen/Narnia vonal rajongói újabb csemegére lelhetnek bennük.
A nóták többsége középtempós, de van néhány, amely kilóg a sorból. Egyik az instrumentális 'Under Innocence Wing', amely gyakorlatilag a 'Sins Of The World' intrója. De találunk két balladát is: a 'Savage Tears'-t illetve a 'The Darker Side'-ot. Noha balladákról van szó, a két szám erősen eltér egymástól: előbbit csak tempója különbözteti meg a lemez nagy részétől, míg utóbbi hangszerelése révén is elüt a többi szerzeménytől. A 'The Darker Side' ugyanis lényegében egy duó az énekes Lance King és egy zongora előadásában; ettől függetlenül élvezetes, nem csupán a helyet foglaló track. A 'Day Breaker' épp ellenkező irányban más, mint az átlag: egy gyorsabb, lendületesebb nóta a nyitó darab, amelyben nagy szerepet kap a banda nevében is szereplő 'Power'.
A neoklasszikus, némileg progresszív, nem túl szigorú, ám mégis erőteljes muzsika hívei számára nem puszta illúzió, hogy találnak kedvükre való hanghordozót a század- (mi több: ezred-)forduló környékén is. Aki nem hiszi, járjon utána; irány a Balance Of Power!

--kristóf--