Vissza a lemezajánlókhoz

BALANCE OF POWER
Heathen Machine
2003 Massacre Records

A brit prog/power csapat két kitűnő album, az 1998-as 'Book Of Secrets' és az egy évvel későbbi 'Ten More Tales' után 2001-ben az előzőektől kissé eltérő jellegű albummal jelentkezett. A 'Perfect Balance' jellemzően kevésbé erőteljes muzsikát tartalmazott, sok lassú nótával, mérsékelt sikert aratva nálam.
A 'Perfect Balance' után aztán az énekes Lance King és a zenekar útjai elváltak, így a banda frontember nélkül maradt. Fölmerült ugyan, hogy a korábbi énekes, a jelenlegi basszusgitáros Tony Ritchie vegye kézbe a mikrofont, ám a csapat inkább új arcot keresett, akinek nagyobb, ennél fogva a BOP zenéjéhez megfelelőbb a hangterjedelme. Az új torok tulajdonosa a görög származású John K, akire nem kis nyomás nehezedett, hiszen Lance King orgánuma nagyban meghatározta a zenekar karakterét. Mire John megérkezett, a dalok már készen álltak, sőt, gyakorlatilag a zenét is fölvették már, így neki csak meg kellett tanulnia a dalokat, majd föl kellett énekelnie őket, a dalszerzésbe csak minimálisan tudott belefolyni. A nóták így a három muzsikus munkájának gyümölcsét jelentik, akiknek lelkivilágát befolyásolta az a stressz, amit az énekes elvesztése, és az utódjának megtalálását megelőző hercehurca idézett elő. Ennélfogva az eredmény nem is hasonlít a 'Perfect Balance'-re: a 'Heathen Machine' karcos, súlyos, dinamikus korong lett, hatalmas érzelmi töltéssel.
Elsőre nem fogott meg az anyag, de ez nem annyira a lemez, mint inkább a körülmények hibája volt, és az első olyan alkalommal, amikor végre kellő figyelmet tudtam szentelni az albumnak, szinte lenyűgözött. Nem éppen rádióbarátra tervezték a dalokat, hiszen hosszuk - az intrót leszámítva - minden esetben meghaladja az öt percet, de akad nyolc percnél hosszabb darab is. Mégis, a számok nem unalmasak, a remek hangulat, a pazar dallamok, a hatásos váltások hatására valósággal repül az idő a 'Heathen Machine' hallgatása közben. Talán a neoklasszikus hatásokat nem lehet annyira érezni, mint korábban, és borongósabb a hangulat az eddigieknél, de amúgy a korong a Balance Of Power legjobb pillanatait idézi, sőt, meg is haladja. A szokásos Lionel Hicks-féle mesterkélt dobhangzáshoz már igazán hozzáedződhetett a fülünk az évek során, úgyhogy ez sem ronthatja el az örömünket. Talán azt is megkockáztatnám, hogy az enyhén futurisztikus hangulatú muzsikához - amelynek atmoszféráját mellesleg a borító is remekül szemlélteti - illik is a gépiesebb dobsound.
És ott van az, amiről még nem szóltam, nevezetesen az új fiú, John K hangja. John nemcsak pótolja, de egyenesen feledteti Lance Kinget. Lance technikailag kifogástalan tenorja ugyan valóban elismerést érdemelt, ám a mélyebb tartományokban nem volt annyira meggyőző, ráadásul nem is valami gyakran merészkedett le az alsóbb regiszterekbe az ex-frontember. John K ezzel szemben simán boldogul fent és lent egyaránt, még ha néhány pillanatra talán érződik is rajta a kevesebb rutin. Az viszont biztos, hogy erő és érzelem dolgában John K magasan túltesz Lance Kingen, akinek az erőteljes, karcos éneklés soha nem tartozott az erős oldalai közé.
Jól tették hát, akik nem kezdték temetni a Balance Of Powert a 'Perfect Balance' és Lance King távozása után. A 'Heathen Machine' ugyanis nem csupán engem győzött meg, de például 'A hónap albuma' lett Európa egyik legnevesebb rock-magazinjánál, annál a Rock Hard-nál is, amelynél ezt a megtisztelő címet korábban még soha nem nyerte el Massacre Records-os kiadvány.

--kristóf--