Vissza a lemezajánlókhoz

BELIEVER
Dimensions
1993 R.E.X. Music / 1993 Roadrunner Records

A Believert 1986-ban alapította Kurt Bachman és Joey Daub dallamos metal-zenekarként, mely az évek során progresszív thrash-bandává fejlődött. Első nagylemeze, az 'Extraction Of Mortality' már megcsillogtatta a muzsikusok kimagasló technikai képességeit és a komplex riffek iránti rajongását, de feltűnt a hegedű is a címadó dal bevezetőjében. A 'Sanity Obscure' még kifinomultabb számokat hozott, és már egy egész nótát szenteltek a hegedűs Scott Laird tehetségének kibontakoztatására, akihez ezúttal Julianne is csatlakozott a maga gyönyörű szoprán hangján. Aztán jött három év szünet...
...De megérte kivárni! A 'Dimensions' egy IGAZÁN kivételes album! Olyan album, amelyet nem lehet megunni. De nem ám azért, mert az ember egyáltalán meg se bírja hallgatni, hanem mert megunhatatlan. Bár azt el kell ismerni, hogy igazán talán csak egy zenész és egy egyetemi diplomával rendelkező ember képes ténylegesen feldolgozni az albumot (vagy egyáltalán eséllyel megkísérelni mindezt), de a 'morzsáktól' is jól lehet lakni. Persze sokaknak a gyomrát is megfekheti, amit ezen a CD-n hall. Mert mi is található rajta? Röviden: ultraprogresszív dalszerkezetek, nyaktörő ritmusok, ötletes effektek, jazzes és szimfonikus elemek tömkelege thrash-metal alapokon zenei szempontból, a filozófia és a teológia mélységei és magasságai idegen szavakkal, kifejezésekkel teletűzdelve a szövegekben.
A lemez két fő részre osztható: az első hat szám zseniális, komplex, művészi thrash metal, a fennmaradó több mint húsz perc pedig egy összefüggő opusz, a 'Trilogy Of Knowledge', amely valójában négy részből áll az intrót is beleszámolva. A kezdő 'Gone' az újjászületést, a régiek elmúlását dolgozza fel. De hogyan! Csak hogy érzékeltessem a lemez igazi értelmiségi voltát, meg kell jegyezzem, hogy még a párhuzamosok kereszteződését is sikerült belekeverniük a témába. Mindezt a legképtelenebb ritmusváltásokkal kombinálva, aminek következtében még majdnem el is tudom képzelni magam előtt a fenti paradoxont. A 'Future Mind' a hit, a nem látott dolgokról való meggyőződés, a pozitív jövőkép fontosságát hangsúlyozza. Persze ez csak így tömören összefoglalva ilyen prózai és egyszerű, Kurték ennél jóval szellemesebben fejezték ki magukat ezúttal is. A gitárszóló külön fejezetet érdemelne, de sajnos annyira nem vagyok tehetséges, hogy érzékletesen le tudjam írni azt a csodát, amit ott hallani lehet, ezért inkább mindenkinek javaslom, hallgassa meg személyesen, ha teheti. (Inkább előbb, mint utóbb.) A 'Dimentia' egy szójáték, a 'dementia' (elmehibbantság) és a 'dimension' szavak összevonásából. Akusztikus akkordbontogatással indul, ami a versszakokban disszonánssá válik, miközben 'a hang' megsötétedett szellemű filozófusok (Altizer, Sarte, Feuerbach, Freud, és Hume) munkásságából idézget. Aztán a refrénben Kurt érdeklődését fejezi ki a bölcs emberek holléte iránt, amint azt Pál apostol tette a Korinthoszbeliekhez írt első levelének első részében. Találunk egy komplex instrumentális betétet is a dalban, majd egy gyönyörű lezárást a végén a nóta elején hallott akusztikus gitártémával, hegedűszólóval, és (hármas!)ikergitárral. A 'What Is But Cannot Not Be'-nek már a címe is érdekes: 'Ami van, de nem is tud nem lenni'. Érthető, nem? Nagy igazságok vannak elrejtve a dalban, a refrénje például a következőképpen hangzik: 'A semmi nem lehet valami / Én vagyok, pedig nem lehetek / A létezésem azon múlik / Ami van, de nem is tud nem lenni'. Logikus. A 'Singularity' a modern elméleti tudományok veszélyeire hívja fel a figyelmet, hiszen nagy részük spekulációkon alapszik, ezért könnyen tévútra vezethetik az embert (lásd darvinisták, satöbbi). Olyan király kifejezések szerepelnek benne, mint 'a végtelen sűrűség régiója', 'gravitációs hullámok', és különben is: 'ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel'. (Valószínűleg Kurt a vizsgaidőszakban írhatta a szöveget, mialatt a doktorijára készült a molekuláris gyógyászat terén.) Mellesleg a 'Singularity' a legpörgősebb nóta az albumon, és érdemes odafigyelni a szólóra is, ami valójában egy kis gitárpárbaj: a két szólista egymásnak felelget hangszerével. A 'No Apology' mind zenéjét, mind szövegét tekintve a legegyszerűbb nóta az eddigiek közül. Tulajdonképpen nem más, mint egy bátor hitvallás. A közepén megint csak találhatunk egy remek gitárszólót - ez (is) egy biztos pont a Believernél.
A 'Trilogy Of Knowledge', mint említettem, egy összefüggő alkotás. Különlegessége, hogy a Believer által tökélyre vitt szimfonikus thrasht élvezhetjük mintegy húsz percen keresztül. Azaz: komplex thrash riffekre épülő hegedű-, brácsa-, és csellószólamokat hallhatunk, némi szoprán operaénekes hanggal megtoldva. A darab intrója zajokból, különféle hangokból áll össze, amelyek közül kihallatszik a születendő ember, Ádám légzésének hangja. Az első 'felvonás' címéből talán sejthető, hogy a kígyó hazugságáról, a bűnesetről, illetve annak következményeiről, az emberre kimondott átkokról szól. Egyik érdekessége, hogy a kígyó, Éva, és Ádám szerepében Julianne szopránját, míg az Úr megszemélyesítőjeként Kurt kimunkált hörgését hallhatjuk, amint szórja az átkokat. A 'The Truth' Jézus Krisztus pusztabeli megkísértését meséli el; Kurt ezúttal a kísértő, Julianne pedig Jézus szerepében tűnik fel. Fantasztikus az akusztikus intro, amelynek ritmusképlete valahogy így néz ki: 3/4-4/4-3/4-5/4-6/4-5/4, és sok szerep jut benne a hegedűnek. A dal végefelé is találunk egy eltolt ritmust: az instrumentális, lassabb, méltóságteljes betét képlete: 4/4-4/4-4/4-5/4-4/4-3/4-4/4-4/4 (közben hegedűszóló). A 'The Key' bevezetője kissé kaotikusnak tűnik elsőre; olyan, mintha hangolnának a fiúk, ám a végére kisimul a hangzás, és a trilógia legdallamosabb track-je válik a dalból. Kurt itt már csak gitárosként van jelen, az éneket végig Julianne szolgáltatja.
A dalokon kívül további erőssége a lemeznek a hangzás és a zenészek teljesítménye. Utóbbiaktól bőven lehet mit tanulni, ami Scott esetében szó szerint értendő, hiszen ő főállásban többek között hegedűtanár. A hangzás természetesen kifogástalan, hiszen a Believer két alapítója a zenélés mellett egy külön stúdiót működtetett, amelyben többek között a Living Sacrifice-szal is dolgoztak együtt. A hangzással kapcsolatban találó egyik ismerősöm megjegyzése, aki szerint 'a gitárral borotválkozni lehet'; és tényleg. Ez a metszően tiszta gitárhang jól illik az absztrakt, helyenként kissé futurisztikus szövegekhez. Remekül sikerült megtalálni az egyensúlyt a vonós hangszerek és a thrash-zenekar között is a keverésben; a két komponens tökéletesen kiegészíti egymást, egyik sem megy a másik rovására - éppen ellenkezőleg. A borító(k) is igényes(ek); nekem megvan mindkét verzió - igaz, a roadrunneres csak kazettán. (A képen a R.E.X.-es változat látható, amelyet alaposabban megszemlélve tisztán kivehető a koponyáról készült röntgenképen a szemüveg. Király.)
Nyugodtan leszögezhetjük: a 'Dimensions' révén a banda nemcsak megfelelt a 'Sanity Obscure' után vele szemben támasztott magas elvárásoknak, de jócskán túl is szárnyalta azokat. Hiszem.

--kristóf--