Vissza a lemezajánlókhoz

BETRAYAL
The Passing
1993 Wonderland

A sátánizmusból megtért Marcus Colon thrash-bandája, a Betrayal kezdettől fogva szívügyének tekintette, hogy a sátánizmus valóságáról és az okkultizmus valós veszélyeiről informálja az abban érdekelt fiatalokat és az azt komolyan nem vevő közvéleményt egyaránt. Persze a megváltás örömhírét sem 'felejtették el' megosztani a hallgatósággal, hogy a kép teljes legyen.
A 'The Passing' folytatja ezt a hagyományt, bár a témagazdagság nőtt a bemutatkozó korong óta. Ám ami még szembetűnőbb, az a zenei fejlődés. Ez nem kis mértékben az új dobosnak, illetve a sokat javult dobhangzásnak is köszönhető. A pergődob végre nem egy lukas fazékra hajaz, és a lábdobot is hallani. Öröm a cinek kellemes, lágy hangzása, amit viszont sikerült 'átörökíteni' az első lemezről. Jeff Mason pedig igazi szívem szerint való dobos; nemcsak a lábdobokat 'zsigereli ki', de remek ötletekkel örvendeztet meg mindvégig, újra és újra meghallgattatva velem a lemezt. A másik Jeff, a basszusgitáros Jeff Lain sem akar lemaradni társa mögött, jó párszor csupán miatta hallgattam végig a 'Passing'-et. (Ráadásul Jeff Lain a szerzője kedvenc nótámnak, a 'Whispers Of Chaos'-nak.) Ilyen ritmusszekcióval eddig ritkán hozott össze a jó sorsom. Az új gitáros, Bob McCue felnőtt a feladathoz, szólói - akárcsak a Marcus által játszottak - technikásak, egyszersmind fülbemászóan dallamosak. A negyedik zenész, a banda főnökeként talán méltatlanul a sor végére hagyott Marcus N. Colon már a 'Renaissance'-on megmutatta, hogy komolyan veszi szakmáját. A dalszerzést és a gitározást tekintve egyaránt.
Ezúttal is ő a legtöbb nóta szerzője - mind a zenét, mind a szöveget illetően. Zenei téren nagy előrelépés figyelhető meg: bár ezúttal az 'Escaping The Altar'-hoz hasonló epikus, nagy volumenű munkát nem találunk a korongon, a dalok jóval kidolgozottabbaknak, változatosabbnak tűnnek. Jók a kis ötletek is, amelyekkel néhány számot földobtak: a 'Renouncement'-ben hallható ipari zenét idéző zajok, effektek, az 'As I Turned Away'-be meghívott vendégénekes, a Precious Death-es Chris Scott és a két dalban közreműködő deliverance-es Jimmy Brown, a 'Race Of Hypocrisy' közepén megbúvó finom jazz-betét, az 'Ichabod'-ot színesítő politikai szónoklat, vagy a 'Forest Of Horrors' végén hallott beszélgetés a pszichiáter és a bolondnak beállított szemtanú között. Utóbbi nóta érdekessége, hogy a már említett 'Escaping The Altar' folytatása. Ezúttal a szemtanú beszámolóját hallhatjuk, aki tanúja volt a fekete mise borzalmainak. Bár ez valós sztorik alapján írt kitalált történet, a 'The Usurper' megtörtént esetet mesél el a sátánista gyilkos Ricky Kassóról. Megtörtént eset az 'As I Turned Away' alapja is, csakhogy itt nem maradunk happy end nélkül: Marcus történetét ismerhetjük meg, aki először Istentől elfordulva sátánizmusba keveredett, majd belátva tévedését visszatért az Úrhoz. Közéleti témák is terítékre kerülnek: az amerikai politikai élet züllése ('Ichabod'), vagy éppen a gyermekekkel szembeni visszaélések ('Strength Of The Innocent'). A 'Renouncement' a Krisztusban lévő új életről szól, míg a 'Retaliatory Strike' egy igazi csatadal.
Idáig egy árva szót sem ejtettem az énekes Chris Ackermanről, pedig méltánytalan lenne, ha nem emelném ki kellemes csalódásomat vele kapcsolatban. Az előző lemezen kissé fárasztó volt, ahogy monoton hangon, kevés átéléssel végigkiabálta a műsoridőt. Most aztán mindent jóvátett: a két lemez közti fejlődésnek fontos része az ő feljavulása is. Végre úgy hallhatjuk a szövegeket, hogy azok valósággal meg is elevenednek előttünk, átélhetjük a bennük lévő drámákat is.
A Betrayal jó példája annak, hogyan tud egy jó zenekar még jobbá válni két lemez között. Kár, hogy a 'Passing' után leálltak; a 'Leaving Nevermore' Marcus 'nem túl erős' (khm...) industrial/gothic kísérlete, a 'The Passing Of Time' pedig régi anyagokat tartalmaz.

--kristóf--