Vissza a lemezajánlókhoz

BETRAYAL
Renaissance By Death
1991 Wonderland

Komolyzenei intro vezeti be a Betrayal bemutatkozó albumát, a 'Renaissance By Death'-t, az első hangszer, amit hallhatunk rajta, a csembaló. Ne számítsunk azonban sokáig barokk hangulatra, ugyanis rövid idő múlva jön a 'The Invitation' thrash-es kezdése.
A folytatás is thrash-es, szóval ez már nem 'átverés', ez itt már a 'real thing'. Azért hozzá kell tennem, hogy az intróban is van valami, hiszen a gitárriffek és -szólók között is akadnak klasszikus ihletettségűek bőven. A klasszikus zenén kívül a gótikus stílus még az, ami 'megfertőzte' a Betrayal thrash-metalját. A tiszta gitárhangszínek többnyire lebegősek, elszállósak, mintegy éteriek, ezáltal kölcsönözve némi gótikus ízt is a muzsikának. A domináns thrash sem monoton, nem eszeveszett csapkodás megy végig, okos, jól felépített zene ez, ráadásul Jeff Lain bőgőjátéka adja az alapot hozzá, úgyhogy rossz már nem lehet. Jeff Lain az egyik legnagyobb kedvencem a metal-basszgitárosok között, mivel ugyancsak változatosan, ötletesen, kiművelten, de nem erőltetetten játszik. A dobos Brian Meuse jól dobol, de nekem közel sem okoz akkora élményt a játéka, mint utódjáé, Jeff Masoné a második albumon. A dobhangzás sem az igazi, a cinek hangja tetszik, a doboké maguké viszont jellegtelen, a pergő különösen repedtfazék hatású. A gitárok - mármint a torzítottak - harapnak, élesen szólnak, ami ehhez a zenéhez jól passzol, hiszen elsősorban nem a súly, hanem a technika dominál. A szólók nagyon jók, az agytröszt Marcus N. Colon és 'párja', Matt Maners egyaránt jól szerepel ezen a téren is. Chris Ackerman énekhangja itt még eléggé monoton, gyakorlatilag gyorsan végigszavalja a szöveget, csak kevés helyen visz bele markánsabb érzelmeket. Chris igazából a következő lemezen, a 'The Passing'-en kapta el a fonalat, itt még sehol nincs akkori önmagához képest.
A szövegek érdekesek, spirituális témájúak, több közülük az okkultizmussal, sátánizmussal foglalkozik, ami nem meglepő annak ismeretében, hogy a banda főnöke, Marcus Colon sátánista volt valaha. Volt is némi felhördülés az 'Escaping The Altar' szövege miatt keresztény körökben, mivel a nóta nem happy enddel zárul, szerintem viszont nem baj, ha valaki nem kozmetikázza az igazságot. A dal története ugyan ismereteim szerint fiktív, de megtörtént esetek adják az alapját, szóval egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Mellesleg meg a Biblia sem tündérmese, vannak benne ennél durvább sztorik is. Például a kilences szám alapjául szolgáló rész se semmi, ahol a Baál-papok és Illés próféta szellemi 'összecsapásáról' van szó. Kissé könnyedebb szövegileg a 'More Faith Than Me', a meglehetősen ironikus dal szerint Darwinnak, Nietzschének, Hume-nak és más kultúrtörténeti szempontból jelentős személyeknek nagyobb hitük kellett, hogy legyen, ha komolyan akarták venni elméleteiket, mint egy keresztény hívőnek, ha hasonlóan komolyan akarja venni hitét. (Mondjuk van benne valami.)
Szóval érdekes lemez a 'Renaissance By Death' úgy a zene, mint a szövegek terén. Nem egy vidám, könnyed történet, de nem is kell mindennek annak lennie, az élet sem erről szól.

--kristóf--