Vissza a lemezajánlókhoz

THE BLAMED
Forever
1999 Grrr Records

Kellemes emlékek fűznek a CD-hez, mivel személyesen vásároltam a fiúktól a banda 2001-es szentendrei fellépésekor. Az 1995-ös 'Frail' után úgy tűnt, a zenekar feloszlott, ám a két alapító, Bryan Gray és Jim Chaffin úgy döntött, újra életre hívja a csapatot. Ekkor Bryan már Chicagóban élt, és új társakat talált, akikkel immár teljessé vált ismét a felállás. Az '...Again' még nem volt igazán meggyőző; egy skizofrén album benoymását keltette, az új Blamed még nem találta meg rajta a hangját. A 'Forever' már sokkal érettebb, komolyabb anyag. Ráadásul az együttes magja mellett olyan zenészeket is felvonultat, mint a Living Sacrifice dobosa, Lance Garvin, Roy Montroy, a Rez basszusgitárosa, a crashdogos/ballydowse-os Andrew Mandell, vagy az indie arc Jonathan Ford. (Utóbbi el is kísérte a Blamed-et arra a turnéra, amelynek részét képezte a szentendrei fellépés is.) Szövegíróként pedig olyan kedvenceim segítettek a 'Forever' elkészítésében, mint Glenn Kaiser és Dave Canfield. Lássuk hát, mit is hoztak össze Bryanék.
A 'Dissonance'-szel rögtön a közepébe is vág a csapat: fogós metal-riff indítja a lemezt, megadva az alaphangot a folytatáshoz. A metal csak egy hatás a lemezen, amely továbbra is kemény old school punk és hardcore keverékét tartalmazza. A 'To Change' in medias res kezdődik, mindenki egyszerre 'csap a lovak közé' egy gyors punk téma keretében. Mint Bryan elmondta, kedvenc dala a lemezről a harmadik sorszámot viselő 'Pistol Whipped'. Súlyos riffel indul, némi kétlábdobbal megtámogatva (mint mondtam, találkozunk metalos elemekkel), majd számos hangulat- és tempóváltáson is keresztülmegy a dal, amely ennek tükrében nem igazán nevezhető punknak, jóval túllóg a műfaj körvonalain. A dobolás és a riffelés mindvégig fenomenális, meg tudom érteni Bryant, nálam is nagy favorit a nóta. A 'Pistol Whipped'-et követő 'Reason Escapes' egy másik nagy kedvenc, melyről messziről süt, hogy a Living Sacrifice-os Lance Garvin szerzeménye. Különösen a közepén hallható rész olyan, hogy akár a 'Reborn'-ról, a LS 1997-es lemezéről is származhatna. A záró '4/20/99' egy másik Lance-nóta, ám semmiben nem emlékeztet az előzőekre. Törzsi dobolás-szerűségre épülő lüktető ritmusú track sajátos atmoszférával, és a crossing-os Hilde Bialach közreműködésével a mikrofonnál. A '4/20/99' fő témája újra meg újra visszatér a lemezen, mintegy összekötő kapocsként a dalok között. Szintén kedvenc még a címadó 'Forever', melynek szövegét a fent említett Glenn Kaiser jegyzi, továbbá a 'Conversations In The Mirror', valamint a 'New Seeds Of Contemplation' is. Tulajdonképpen fölsorolhattam volna az összes dalt, de talán az előbb említettek kiemelkednek az erős mezőnyből is.
A lemez erőssége a jó dalok mellett a fantasztikus (de tényleg!) hangzás, illetve a banda pontossága és precizitása. Úgy tűnik, mintha a tagok évek óta együtt játszanának már, holott ez közülük valójában csak kettőre igaz, és egyikük (Jim Chaffin) nem is kapott szerepet minden számban. A gyors témákban sem vesztik el egy pillanatra sem a fonalat, aminek különösen örülök. Sajnos ez ugyanis messze nem minden csapatról mondható el azok közül, akik ennek ellenére ilyesfajta zenével próbálkoznak. A hangzás pedig elsősorban Roy Montroy és Ed Bialach érdeme, akik már korábban és azóta is több lemezen bizonyították, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak, ám érzésem szerint ezúttal önmagukat is felülmúlták. Ilyen ütős pergőhangot például még nem sokszor hallottam, de a gitárok hangját is igen jól eltalálták. Az énekes Matt (aki mellesleg Glenn Kaiser veje) és Bryan nemcsak a tüdejét köpi ki a dalokban, de a szívük is benne van a lemezben.
A fentieket nem elfogultságom diktálta, bár bevallom, az sem lenne csoda. A tagok ugyanis nagyon kedvesek, sőt, Bryan az idei magyarországi fellépésük előtt megismert, és odaült hozzánk beszélgetni. Ezek után tényleg nem meglepő, hogy egyik kedvenc lemezemmé vált a 'Forever', de úgy érzem, a hozzá fűződő személyes élmények nélkül is az lenne.

--kristóf--