Vissza a lemezajánlókhoz

CRASHDOG
Cashists, Fascists, And Other Fungus
1995 Grrr Records

Az 1994-es 'Mud Angels' után jelentős változás állt be a chicagói Crashdog felállásában: a távozó énekes Spike Nard helyét Andrew Mandell vette át, aki az első három lemezen gitárosként ténykedett. Ezzel együtt új gitárost is üdvözölhettünk a bandában Jason Burt személyében.
A 'Cashists, Fascists...'-en így mintha egy teljesen más zenekart hallhatnánk: Andrew hangja új életet lehelt a Crashdogba. Barátunk úgy ordít érdes hangján, mintha az élete múlna rajta, s az ember szinte minden pillanatban azon izgul, hogy Andrew hangszálai vajon bírják-e a terhelést a lemez végéig. Aki izgulni akar, ne olvassa el a mondat végét, a többieket megnyugtathatom: bírják. (Hogy a hallgatók meddig bírják idegekkel, az más kérdés...)
Amúgy a banda stílusa maradt, ami volt: old school punk, nem kevés politikai tartalommal, bár mindez a borítóból is sejthető. (Igen, ez TÉNYLEG 'punk'! NEM gitárokkal előadott, gyors popzene!!!)
Egyébként a szövegek miatt érdemes igazán hallgatni az albumot; zeneileg csupán a nóták körülbelül fele igazán jónak mondható, a többi őszintén szólva meglehetősen unalmas. A jó dalok között viszont olyanokat találunk, mint a 'Sept. 1994', amelyben már felsejlenek Andrewék hajlamai a kelta folkzene felé, vagy az 'Eve Of Destruction', amely egy Clergy-feldolgozás. Kiemelkedik még a lassú 'Same Old Pain', amely intróját a 'Humane Society' egyik számából kölcsönözte, folytatásában pedig az olyan esztelen népirtásokról emlékezik meg, mint amilyen a holocaust, vagy a közelmúltbeli jugoszláviai tragikus események is voltak. Andrew hangjában a szokottnál is több szenvedély izzik a dal előadása közben, még tovább fokozva a drámát. Vannak felszabadultabb nóták is persze, mint például a '?School', amely a zenei irányzatok rajongói közötti gyerekes szembenállást figurázza ki. Zenéjét és szövegét tekintve további kedvencem a CD-ről a 'My God', amely az Istennel kapcsolatos tévhitek közül igyekszik néhányat lerombolni. A 'My God' után következő, de a borítón tévesen a hatos sorszámot viselő 'OPTION' talán a legszenvedélyeseb dal a 'Same Old Pain' mellett, és szintén a jobbak közül való. A képmutatást és az Isten nevével való visszaélést elítélő 'G.O.P.'-t sorolnám még a jobb számok közé, a többit azonban tényleg csak jó angoltudásúaknak, illetve diehard rajongóknak ajánlom.
Ezzel együtt azt gondolom, a 'Cashists, Fascist...' olyan album, amelytől nem szívesen válnék meg. A 'Same Old Pain' szinte egymaga megéri, hogy valaki beszerezze a lemezt.

--kristóf--