Vissza a lemezajánlókhoz

CRIMSON MOONLIGHT
The Covenant Progress
2003 Rivel Records

Az 1998-as 'Eternal Emperor' EP óta a svéd (un)black metal brigád, a Crimson Moonlight megannyi válogatáslemezen képviseltette magát, ám önálló lemezzel öt évig nem jelentkezett. 2003-ban azonban jött a folytatás - egyúttal az első nagylemez.
Ami azonnal fülbeötlik a 'The Covenant Progress' hallgatásakor, az az, hogy oda a szimfonikus megközelítés, a billentyűk uralkodó szerepe, noha a szinti nem szorult ki teljes egészében a korongról. Sőt, a záró 'The Covenant' nem egyéb, mint egy filmzene-szerű track sok vonóssal, fúvóssal (vagy legalábbis ezek digitális megfelelőivel), mindenféle agresszivitást, gitárt, dobot, károgást nélkülözve. De ne szaladjunk ennyire előre, már csak azért se, mert sokat veszítenénk, ha kihagynánk annak az albumnak a nagy részét, amelyet a német Rock Hard, Európa egyik vezető rock-magazinja 10-ből 9,5(!!!) pontra értékelt - sietve hozzáteszem, nem véletlenül. A szaklap a Dimmu Borgir és a Dissection tökéletes keverékeként jellemezte a 'The Covenant Progress'-en hallható muzsikát, és van is benne valami. Találunk a szimfonikus black metalhoz illő riffeket éppúgy, mint old school death metal témákat. Azért a black metal dominál, különösen az énekben, amiben a károgás viszi a prímet az esetleges hörgések (no és a 'The Covenant'-ben hallható suttogás) mellett. Az énekes Pilgrim 'asszisztense' a vokálban egyébként nem más, mint a Sanctifica fénykorának énekes/gitárosa, a Narnia énekesének fivére, Hubertus Liljegren, aki itt basszusgitározik. Talán ő is épp olyan kiábrándítónak tartotta a Sanctifica 'Negative B' című lemezét, mint jómagam, ezért váltott zenekart; talán nem, de a lényeg, hogy megtette. A Sanctifica 'Spirit Of Purity'-je óta vártam a folytatást, amihez úgy tűnik, másik bandára volt szükség a Sanctifica sajnálatos és drasztikus stílusváltása okán. És amiben a 'The Covenant Progress' felülmúlja nálam a 'Spirit Of Purity'-t, az a hangzás. Félreértés ne essék, a 'Spirit Of Purity' nagyon jól szólt a maga módján, ám hozzám személy szerint közelebb áll az itt hallható, tisztább, a mélyeket nem 'lenyelő' hangzásvilág, amelyben remekül kivehetők a dobok, és a gitárok is valahogy férfiasabban szólalnak meg. Márpedig a dobos Gustav tesz is róla, hogy legyen mit hallanunk: ilyen lábdob-orgiában Dave Campbell (Obliteration/Death List, Inversion) óta nem volt részem! Gustav azonban ötletesebben, 'dallamosabban' játszik Dave Campbellnél, nem csak a lábgépeket szipolyozza ki. A gitárok is remekelnek, sok a klasszikus ihletésű, mégis tipikusan skandináv hangzású riff, illetve dallam. Az akusztikusgitár-betétek is szépek, ráadásul hallatszik rajtuk, hogy 'elkövetőjük' csakugyan ért a hangszerhez, nem csupán a torzító mögé bújva mer próbálkozni.
Ugyan a dizájnból és a zenei stílusból nem látszik, a lemezt hallgatva, meg pláne a szövegkönyvet olvasgatva azonnal kitűnik, hogy a Dimmu Borgir és társai csupán zenei téren tekinthetők rokonnak a Crimson Moonlighttal. Na meg hála Istennek ezúttal a színvonal terén is. Christian Rivel és kiadója újabb remekművet tudhat a katalógusába tartozónak a 'The Covenant Progress' révén. Csak így tovább! (Úgy a zenekarnak, mint a kiadónak.)

--kristóf--