Vissza a lemezajánlókhoz

DEAD POETIC
Four Wall Blackmail
2002 Solid State Records

Végre egy friss hang! A New Lebanon-i (Ohio, USA) Dead Poetic meglepően érett, egyedinek mondható zenével tört be a piacra. A bemutatkozó korong a legjelentősebb keresztény szigorú zenei kiadó, a seattle-i székhelyű Solid State Records gondozásában látta meg a szülőszoba világítását. A mintegy öt évre visszatekintő történelme során több névváltozáson átesett zenekar álma így valóra vált - azonban nem ők az egyetlenek, akik jól jártak a lemezszerződéssel. A 'Four Wall Blackmail' egyaránt kedvező fogadtatásra talált úgy a kritikusok, mint a rajongók körében.
De mitől is olyan különleges a Dead Poetic zenéje? Nem hiszem, hogy egy mondatban megválaszolható a kérdés. (Habár néhány közéleti személyiségre gondolva kissé elbizonytalanodtam ez utóbbi megállapításomat illetően.) Talán kezdjük azzal, mit is hallhatunk a 'Four Wall Blackmail'-en. Modern indie rock / HC hibridet, ami önmagában nem egy nagy szenzáció, manapság sokan próbálkoznak ilyesmivel, mások már évek óta ezt csinálják (pl. Narcissus, Hopesfall). Az egyediség talán a lemez hangulatából fakad. Egyfajta különös, mindent átjáró nyugalmat, békességet lehet érezni még a gyorsabb dalokban is. Talán a holland The Spirit That Guides Us jut eszembe, mint legközelebbi rokon a hangzást illetően, de a Dead Poetic megszólalása érezhetően 'amerikaibb' (a Word helyesírás-ellenőrzője szerint 'amerikaiabb'.) Másik fontos eltérés, hogy Brandon Rike egyedül felelős az énekért - mind a dallamos, mind a Dan Weyandtot (Zao) idéző ordítós részekért. De nehogy azt gondoljuk, hogy csak az ősi 'ha ló nincs, szamár is jó' alapon osztották rá mindkét szerepkört. Nem: Brandon kifogástalanul látja el feladatát mindvégig, szó nincs szükségmegoldásról. Az ének mellett Brandonra hárult a szövegek írása is, melyek a banda nevéhez méltóan költőiek. Azért nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy kitaláljuk, miről szólnak, elég ötletesek viszont ahhoz, hogy az összbenyomást tovább javítsák.
A zenészek közül a gitáros Zach Miles dolga a legegyszerűbb a dalok tanulásakor, lévén ő a fő zeneszerző. Különösebben nem technikázza szét az albumot, de mindig van egy-két jó ötlete, amivel földobja a nótákat. A dobos Josh alaposan kitesz magáért, nincs üresjárat a játékában. A másik Shellabarger, Chad is rendesen kiveszi a részét a ritmusszekció munkájából a feszes alapok megteremtésében. A felvételek a Poynter's Palace stúdióban (hol máshol?) készültek, azaz a keveréssel sincs gond.
Igazából egyetlen problémám van a lemezzel, konkrétabban a hetedik számmal. A mindössze egy akusztikus gitárt és éneket felvonultató 'Bliss Tearing Eyes' talán a kelleténél egy icipicit hosszabbra sikeredett, és így megtöri a zene folytonosságát. (Persze biztos vannak, akik ezt másképp gondolják.) Mindenesetre ezzel együtt is az év egyik kellemes meglepetése a 'Four Wall Blackmail' a Dead Poetic-től.

--kristóf--