Vissza a lemezajánlókhoz

DEMON HUNTER
Summer Of Darkness
2004 Solid State Records

A seattle-i indie kiadó, a Solid State Records egyik legsikeresebb húzása volt, amikor tavalyelőtt kiadta a szintén seattle-i Demon Hunter hasonló című bemutatkozó lemezét. A banda ugyan Európában nem rengetett falakat, de az USA-ban viszonylag jól fogyott a lemezük, és tavaly nyáron például két Century Media-s banda, az oklahomai The Agony Scene és a norvég Extol társaságában ment turnéra. A Demon Hunter emellett helyet kapott a Roadrunner/Island/Def Jam gondozásában 2003. október 7-én megjelenő dupla válogatás CD-n, az 'MTV2 Headbanger's Ball'-on többek között olyan csapatok társaságában, mint az As I Lay Dying, a Meshuggah, a Poison The Well, a Cradle Of Filth, vagy éppen a Slayer.
Ha valaki a kvintett származása alapján valamféle Alice In Chains- vagy Pearl Jam-klónra számítana, ki kell ábrándítanom, avagy meg kell nyugtatnom: a Demon Hunter zenéjének semmi köze a grunge-hoz. Sokkal közelebb áll a hangzásvilága a Slipknotéhoz, olyannyira, hogy kezdetben többen csak béna Slipknot-paródiaként tekintettek a DH-re. A zenekar tagjai azonban hittek abban, amit csináltak, és munkát sem sajnáltak belefektetni a tevékenységükbe, így a bemutatkozó lemez már túlmutatott a rájuk húzott pejoratív stigma határain. A 'Demon Hunter' ugyan nem volt korszakalkotó korong, de kellemes hallgatnivalót tartalmazott, amin megfelelően vegyültek a ritmikus, zúzmarás témák a dallamosabb megoldásokkal.
A 2004-es 'Summer Of Darkness' ugyanazon az úton halad tovább, amin a debütalbum elindult, az időközben eltelt két év azonban megtette a hatását: jobbak lettek a dalok, változatosabb a zene, a Demon Hunter egyre jobban kezdi megtalálni saját egyéniségét. A lemezen közreműködő vendégénekesek (olyan bandákból, mint a Killswitch Engage, a The Agony Scene, a 36 Crazyfists, és a Thousand Foot Krutch) szereplése kellemes színfolt, de nélkülük is megállná helyét az anyag. Ráadásul nem is spóroltak a nótákkal a fiúk, hiszen a tizenhárom szám csaknem egyórányi műsoridőt eredményez. A dalok közül számomra kiemelkedik a lassú, jól felépített, félig-meddig balladának látszó 'I Play Dead', a durvulást nélkülöző 'My Heartstrings Come Undone', a refrénjével a Depeche Mode-ot(!) felidéző 'Our Faces Fall Apart', és a nyitó 'Not Ready To Die', amiben még egy tisztára a Strapping Young Lad-re emlékeztető rész is akad, de a 'Less Than Nothing' eleje felé hallható dob-üvöltés kombináció is igazán emlékezetes. A hangzás is jó, de a dobok szólhatnának valamivel erőteljesebben is imho. A borítót ismét a zenekar tagjai követték el, akik közül többnek ez a valódi foglalkozása, így nem kellett attól tartanunk, hogy valamiféle fércművel szúrják ki a szemünket; akárcsak az első albumnál, a csomagolás megint jól sikerült, ötletes.
A társulat felállását hivatalosan továbbra is titok övezi, de azért a tagok nagy részének kilétét nem igazán volt nehéz kiderítenem, egyedül a basszgitáros nem tűnik ismerősnek korábbi bandákból. Azaz annyit biztosan kijelenthetünk, hogy nem kezdő, rutintalan muzsikusok alkotják a DH-t. Reméljük, a 'Summer Of Darkness' nem is a végállomást jelenti a számukra.

--kristóf--