Vissza a lemezajánlókhoz

FALLING CYCLE
The Conflict
2002 Facedown Records

'Egy újabb HC-banda Dél-Kaliforniából? És akkor mi van?' - tehetné fel a kérdést az ember. És ha a kérdésről feltételezzük, hogy nem költői, illik meg is válaszolni. A válasz esetünkben kitérő: a Falling Cycle ugyanis nem 'egy' HC-banda a sok közül.
Hogy mi az, ami erre a - talán kissé merésznek ható - kijelentésre ragadtatott? Nos, nem egyéb, mint a Falling Cycle stílusa. Ugyan röviden dallamos hardcore-ként definiálhatnók a műfajt, ám ez könnyen tévútra vezetné a fantáziánkat. A FC tudniillik nem a floridai iskolába járt, sokkal inkább az a benyomásom, mintha tanulmányait két helyen végezte volna: a jeges Skandináviában, illetve valahol a New York-ban, az ottani 'tough guy'-ok között. (Habár kemény gyerekeket találunk a zenekar szülőföldjén is bőséggel, ezért tehát még csak ki sem kellett mozdulniuk.) A 'The Conflict'-on egyszerre érződnek a dallamos extrém metal (In Flames, Immortal Souls, stb.), illetve a kemény hardcore-muzsikák (Hatebreed, Figure Four, Point Of Recognition, és társaik) hatásai. A riffek inkább az előbbi, az ének, a dob, és a hangzás pedig az utóbbi javára tuszkolják a mérleg nyelvét. Ja igen, és még gitárszólót is találunk a lemezen, ami megint csak nem az a kimondott hardcore-sajátosság. Ének viszont nincs, csak a HC-re jellemző ordítás, illetve csendesebben elbeszélt, prózaibb részek itt-ott. Akad líra is: az 'I Still Dream (Part I)' zongorára és akusztikus gitárra épülő, csendes track, ám rövid átvezetés (ez a 'The Nightmare') után folytatódik a zúzmara ott, ahol a 'Repair' után abbamaradt. Utóbbi nóta további gyöngyszemet is felvonultat a metal kelléktárából: az ikergitárt! Igen!!! (Hogy a kétlábdobról már ne is szóljunk...)
Hogy azért mégse szakadjunk el túlzottan a realitásoktól, meg kell említenem, hogy akadnak a korongnak gyenge pontjai is, legalábbis az én szerény és mértéktartó véleményem szerint. Először is itt-ott mintha önmagát ismételné a gitár, akadnak meglehetősen hasonló témák. Másrészt a hangzás is túl nyersnek, kásásnak hat. Persze lehet, hogy ez szándékos, mert az biztos, hogy a lemez ereje nem csökkent ezáltal. (Sőt...) Ám mégis mintha egy picivel sterilebb megszólalást még elbírt volna az anyag... Ami még személy szerint kissé zavar, az a záró 'Heart Turns Black' szvsz túl hosszúra nyúlt kezdése; a rövidebb demo-verzió jobban tetszett.
Na de ne legyünk telhetetlenek, főleg ha hozzáteszem, hogy az intrót a Carmina Buranával igen jól összehozták a fiúk, és a borító is igényes, szép munka. (Néha az az érzésem, hogy minden metal-zenekar erkölcsi kötelességének érzi, hogy így vagy úgy, de emléket állítson Carl Orff klasszikus művének.)
Én a magam részéről igazán nem bánnám, ha még sok ilyen zenekar tűnne fel nemcsak Dél-Kaliforniából, de a glóbusz egyéb pontjairól is.

--kristóf--