Vissza a lemezajánlókhoz

FURTHER SEEMS FOREVER
How To Start A Fire
2003 Tooth & Nail Records

Nem sokkal a 'The Moon Is Down' megjelenését követően a Further Seems Forever énekese, Chris Carrabba úgy döntött, nagyobb energiát fektet szóló-projektjébe, a Dashboard Confessional-be, így aztán ott hagyta a bandát. Kiszállt az egykori Strongarm-gitáros Nick Dominguez is, akinek helyére az állítólag csupán jazzt hallgató Derick Cordoba érkezett. Ez sem elhanyagolható, ám jóval nagyobb kérdés volt, hogy ki - és hogyan - fogja betölteni a megüresedett frontemberi pozíciót. Az új énekes személye viszonylag hamar eldőlt, miután a korábbi Affinity-tag Jason Gleasont bevették a csapatba. Ám hogy Jason milyen sikerrel fogja feledtetni elődjét, továbbra is nyitott kérdés maradt. Na nem sokáig, mivel már a 2001-es Cornerstone fesztiválon is olyan ováció fogadta a zenekart, és olyan atmoszféra uralta a koncertet, amely tanúsította a közönség elfogadását és szeretetét az új hang felé. Ezek után a többi kérdés formalitás maradt csupán, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy a dalszerzésben a zenekar nem adja alább a korábbiaknál, és a hangzás is jó kezekben lesz James Paul Wisnernél.
Jason a lemezen is jól teljesít, és gyorsan eloszlatta az aggodalom felhőit, melyek a fejem fölött tornyosultak egy ideje, valahányszor a FSF jövőjére gondoltam Chris távozása után. A gitárosok is gyorsan megtalálták a közös hangot, és Derick ugyanolyan jól dolgozik együtt Josh-sal, mint a sok évig hű társ Nick Dominguez tette korábban. Derick jazzes hatásai is érezhetőek itt-ott (pl. az 'A Black Page Empire'-ben), de a Further ettől még távolról sem lett jazz-zenekar. Nem is lehetne egy olyan dobossal, mint Steve Kleisath, aki a hardcore-ral vált naggyá, de mint tapasztaltuk és tapasztaljuk, az érzelemgazdag rock-ban is elemében van. Ez az, amit mindig hiányoltam például az újabb kori Embodymentnél. Ott is adva volt egy kivételes technikájú dobos (Mark Garza), ám ő nem nagyon tudott mit kezdeni magával a banda irányváltása után. Steve Kleisath bezzeg minden helyzetben feltalálja magát; nincs az a lágy, érzelmes dal, amit ne tenne erőteljessé és dinamikussá a játékával. Mindezt úgy, hogy soha ne menjen a dal és a zenekari egység rovására, igazi bravúr, ám ennek a jóembernek valahogy mindig összejön. Ki ne hagyjuk a felsorolásból a basszusért felelős Chad Neptune-t, aki már a Strongarmban is kikövetelte a figyelmet tevékenységével, és ez azért nem kis szó egy olyan hangszer esetében, amelyet a szakembereken kívül szinte senki nem szokott figyelemre méltatni. Chad nyilván nem fejlődött vissza, szóval akinek bírja a hangcucca, az alsóbb régiókban is nagy értékekre bukkanhat.
A Hold már az előző albummal lenyugodott, úgyhogy ideje fényt, tüzet gyújtani. Hogy hogyan? Erről van szó a mostani korongon.

--kristóf--