Vissza a lemezajánlókhoz

GHOTI HOOK
Two Years To Never
2000 Tooth & Nail Records

Kedvenc mókamestereink az új numerikus évezredben új stílussal leptek meg bennünket. Az első két albumon megszokott vidám, viccelődő, ám gyakran mégis magvas gondolatokat közlő könnyed pop punk helyett komoly, érett rock 'n' rollal találjuk szemben magunkat. A múlt mindössze az ötödik, 'Chevy Nova' címet viselő nótában képviselteti magát. A dal mind tempójában, mind szövegében a régi időket eleveníti fel. A mondanivaló egyszerű, lényegre törő: igaz, hogy lassú és szakadt, de akkor is az én kocsim, és szeretem. De a jellemző nem ez a fajta komolytalankodás. Napjaink világméretekben jelentkező problémája, a családok széthullása, a válás a témája a nyitó opusznak, amely egy elvált szülőpáros gyermekének szemszögéből láttatja a szituációt, igen megindítóan. A hatodik és a kilencedik olyan ember dala, aki nehéz helyzetében már csak Istenben bízhat, ezért hozzá kiált. Óriási különbség van azonban a két szám között zeneileg, hiszen míg az előbbi húzós, középtempós rockzene, az utóbbi lassú, zongora alapú nóta, amelyben egy gyönyörű női énekhang is szerepet kap. Nagy érzékre vall, ahogy a lassú 'Next To Me'-t az album egyik slágere, a 'Campbelltown' váltja. Nem túl drámai a kontraszt, de elég ahhoz, hogy a lassú számon esetleg kissé elbóbiskolt rockereket felrázza. Másik nagy slágernek a címadó dalt kiálthatjuk ki: egészséges, lendületes, egyszersmind dallamos rockzene fogós refrénnel, remek vokállal. Körülbelül arról szól, hogy tartsunk ki akkor is, amikor nem könnyű. Nekem személy szerint mégis a 'Lullaby' a kedvencem. Egy olyan embert mutat be nekünk, aki egész életében mások elvárásainak akart megfelelni, de úgy érzi, kudarcot vallott. Így nem elég, hogy soha nem nőtt föl, ráadásul a frusztráció is teljesen összezavarja. Legalábbis számomra ez a mondanivalója. Óriási zene, nagyszerű dinamikai váltásokkal, egy zongorát is fölvonultatva. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy újabb érdekes kontrasztra hívjam föl a figyelmet. Ezúttal azonban nem zenei vonatkozásban, hanem a szöveget illetően: a 'Lullaby'-t követő 'All That I Am' majd' kicsattan az egészséges önbizalomtól, helyes önértékeléstől. Nem tudom, mennyire tudatos, hogy pont így alakult a sorrend, de nagyon hatásos. A pörgős 'Vs.' és 'It's Alright' az észérvek nélkül megfogalmazott előítéletek és mások becsmérlése ellen emeli fel a szavát. A CD másik lassú nótája, a Hammonddal színezett 'Means To An End' azzal szembesíti a hallgatót, milyen káros következményekkel jár, ha valaki nem képes hűségesen, állhatatosan kitartani. Az egyes szám első személyű megfogalmazás igazán érzékletessé teszi a dalt. Megjegyzem, ezzel a nyelvtani eszközzel nem itt éltek először a fiúk a lemez során, ettől válik igazán személyessé, az adott szituációban érintett hallgatók számára találóvá több dal mondanivalója.
Zenei szempontból a stílusváltáson kívül a gitáros Conrad távozása és Mark Lacasse érkezése szolgál némi szenzációval, bár a kettő között nyilván van összefüggés: előbbi részben az utóbbi következménye. Az új szólógitáros sem egy Yngwie Malmsteen, de amit tud, azzal jól sáfárkodik: a gitárszólók nem szállnak el a semmibe, van elejük, végük, tartalmuk. A ritmusszekció is igyekszik kitenni magáért. Adam Neubauer (aki álnéven szerepel a stáblistán) ugyan nem a kedvenc dobosom, de megbízható és vannak jó gondolatai. A ritmus- és basszusgitár pedig fáradhatatlanul túrja végig az albumot. Joel Bell jól alkalmazkodik az új stílushoz, mintha határozottabb, férfiasabb is lenne a hangja a korábbi anyagokhoz viszonyítva.
Zárásként csak annyit tennék hozzá - nem kiegészítésként, inkább összefoglalásul: 'Mindhalálig rock 'n' roll!!!'
Azaz, várjunk csak: ki akar itt meghalni?!

--kristóf--