Vissza a lemezajánlókhoz

HASTE THE DAY
Burning Bridges
2004 Solid State Records

Néha már-már úgy tűnik, nem tudok tanulni a múlt hibáiból. A Haste The Day is azon zenekarok sorát gyarapítja, amelyek először abszolút nem fogtak meg muzsikájukkal, és amelyeket ezért először félresöpörtem, hogy aztán, miután több-kevesebb idő elteltével valami miatt újra előástam őket, nagy késztetést érezzek a fejem ütemes betonba ütögetésére, amiért kezdetben nem fordítottam rájuk nagyobb figyelmet. Több későbbi kedvencem szégyenletes starttal indított nálam, hogy aztán fényesen megdicsőüljön, miután rehabilitáltam. Mégis úgy látszik, nem állt elég példa a rendelkezésemre, a fenti forgatókönyvet a Haste The Day-jel is eljátszattam. Igaz, mentségemre szóljon, mindezt úgy is felfoghatjuk, hogy igenis tanultam a hibákból, épp ezért nem temettem el a társulatot végleg, hanem újabb lehetőséget adtam neki. (Így azért kétségtelenül jobban hangzik a dolog, mindenesetre jobb színben tűntet fel. Na de érdekel-e ez valakit? Még ha esetleg igen is, akkor is minden bizonnyal jóval kevésbé annál, mint hogy mit is hallhatunk a 'Burning Bridges'-en. Nézzük hát.)
A Haste The Day, mint annyi amerikai metalcore-banda manapság, gazdagon merít a Zao munkásságából; a 'Burning Bridges' egyes részei simán felfértek volna egy jobb Zao-korongra is. Ott vannak aztán azok a kiállások, amik közül nem egy a Living Sacrifice dicsőséges pillanatait juttatja eszembe. Mindehhez adjunk hozzá jó sok dallamot, úgy a gitártémákban (ala As I Lay Dying, Falling Cycle), mint az énekben. Az eddig leírtak se tennék igazán különlegessé a Haste The Day-t, mint ahogy nem is igazán az. Ellenben remek nótákat hozott össze a kvintett, és meglehetős hozzáértéssel pengetik/ütik is hangszereiket a muzsikusok (vannak igazi gitárszólók is!!!). És most jön az, ami mégis kiemeli valamelyest az átlagból a csapatot, ez pedig az ének. Nem a károgós-szerű durva hangra gondolok, hanem a 'valódi énekre'. Olyan torkok bújnak meg az együttesben, hogy az ember ki nem nézné belőle. A Haste The Day sima rock-zenekarként is megállná a helyét, mindenféle durva énekhang nélkül. Technikában és érzelemben is nagyon ott vannak a dallamos témák, bárki felel is értük; sok énekes elbújdoshatna szégyenében a Haste The Day vokalistái mögött. A lemez végén a sok zúzmara után jön a megnyugvás, a már eleve picit lelassító 'Breaking My Own Heart' után hosszú instrumentális outro következik (meglepő módon 'Outro' címmel), ami akár egy Vangelis-lemezen is bőven elférne.
A borító ugyan csapnivaló (nem tudom, mi lelte idén a Solid State-et, annyi béna borítót csinálnak manapság, lásd Dead Poetic, Underoath, és alanyunk, a Haste The Day), a zene azonban elsőrangú! Talán nem annyira eredeti, de nem is tucatzene, és roppant élvezetes hallgatnivalót jelent a magamfajta, a zúzást és az 'emo'-t egyaránt kedvelő fogyasztónak.

--kristóf--