Vissza a lemezajánlókhoz

IMPELLITTERI
System X
2002 JVC / 2002 SPV

Chris Impellitteri igazi régivágású gitárhős a nyolcvanas évek modorában, akit különösen Japánban övez már-már kultikus tisztelet a dallamos metalt kedvelők részéről. Az 1988-as 'Stand In Line' - amelyet a korábbi Rainbow énekes Graham Bonnettel és néhány remek muzsikussal vett fel - ugyan sikeres volt, ám utána pár évre eltűnt a csapat.
Chris aztán 1992-től kezdve folyamatosan szállította a lemezeket barátjával, az énekes Rob Rock-kal karöltve, maguk köré gyűjtve egy egészen új zenekart is. Európában sohasem lettek igazán sikeresek, az Államokban is nehezítette a helyzetet, hogy Rob és Chris elkötelezett keresztény hívők, ám Japánban, a dallamos metal mai Mekkájában a banda megtalálta a számítását.
Mégis, az előző évtized legvégén arról érkeztek a hírek, hogy Rob Rock elhagyja a csapatot. Először majdhogynem a kétségbeesés környékezett, ám így utólag visszatekintve azt kell mondjam, a rajongók jól jártak a változással. Először is Rob azóta kijött egy óriási szólólemezzel, aminek most jelenik meg a folytatása, ezenkívül több más project-ben is csillogtatta kivételes tehetségét. Másrészt itt van a 'System X', a legutóbbi Impllitteri lemez, amelyen ismét Graham Bonnet hangját élvezhetjük. Aki nem ismerné a szóban forgó figurát, annak kedvéért elmondanám, hogy Graham nem egy tipikus rocker arc. Az egy dolog, hogy egy jó tízessel idősebb a banda többi tagjánál, és nem is amerikai, hanem egy angol úriember. Igen, Graham nem egy bőrkabátos fazon, megjelenése sokkal inkább egy táncdalénekesére emlékeztet rövid, gondosan beállított frizurájával, kifogástalan öltönyével. Többen tartottak is tőle, hogy érkezése/visszatérése fel fogja hígítani az Impellitteri hangzását is. Meg tudom érteni az aggodalmaikat, hiszen képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha például Korda György kézbe venné a mikrofont mondjuk egy Pokolgép koncerten.
Hál' Istennek az aggodalmaskodók félelmei nem igazolódtak: a banda legalább olyan kemény, mint eddig bármikor, Graham pedig a lemez nagy részén szinte a tüdejét is kiköpi éneklés közben. Chris karcos riffjei sok helyütt a régi időket idézik, ám néhány dalt (pl. 'She's A Nighttime Lover', 'Falling In Love With a Stranger') mintha kifejezetten Graham orgánumához igazított volna. A szólók pedig természetesen ezúttal is a leggyorsabb kategóriából valók - Chris nyilván nem felejtett el gitározni a 'Crunch' óta eltelt időben. A dobokat ez alkalommal is a korábbi turnédobos, Glen Sobel játszotta fel, és akárcsak a 'Crunch'-on, itt is egyfajta 'live-feeling' jellemzi a játékát és a hangzását is. Ez mindenképp pozitív, ráadásul passzol Graham stílusához is, aki a korongon roppant magával ragadóan, a spontaneitást sem nélkülözve teljesít. James Pulli ütős bőgőjátéka is a helyén van, talán csak Ed Roth szorul a háttérbe, aki pedig több korábbi albumon virtuóz produkcióval kápráztatott el bennünket.
A szövegek, melyek nagy részét Graham írta, nem egy esetben komoly társadalmi problémákat feszegetnek; a 'Perfect Crime' például a fajgyűlöletről, a 'United We Stand' pedig a 2001-es szeptember 11-ei terrorcselekményekről, az általuk okozott sokkhatásról szól. Utóbbi nótán érződik is, hogy közvetlenül a tragédia utáni napokban, még a dráma hatása alatt született. A 'Slow Kill' egy szerencsétlen sorsú gyermek sztoriját meséli el, amelyről az újságok írtak. Roppant megrázó, különösen ahogy Graham előadja.
Nem értem azokat a kritikusokat, akik szerint az Impellitteri leszálló ágban van. Véleményem szerint a 'System X' egy ereje teljében levő, egészséges banda alkotása, amelyben bőven van még potenciál. Az igaz, hogy nem sokat változott a zene az eddigiekhez képest, de ami működik, azt miért is kéne megjavítani?!

--kristóf--