Vissza a lemezajánlókhoz

IMPELLITTERI
Crunch
2000 JVC Victor / 2000 Dream Catcher Records

Amikor a 'Crunch' megjelenése előtt arról érkeztek a hírek, hogy Impellitteri mester modernizálta, sőt, némi Pantera és Rob Zombie ízzel is gazdagította a hangzást, nemigen tudtuk, mire gondoljunk hirtelen. Azért bíztunk a banda tehetségében és igényességében, és sejtettük, hogy akármit nem adnak ki a kezükből. További érdekességnek ígérkezett, hogy a stúdiófelvételeken már megszokott Ken Mary (ex-Chastain, Alice Cooper, House Of Lords) helyett a turnédobos Glen Sobelt hallhatjuk a korongon. Azonban abban, amit kaptunk, talán még a legoptimistább és legfanatikusabb rajongók sem reménykedtek. A 'Crunch' ugyanis nagyon erősre sikerült, értve ezen a minőséget és a hangzás súlyát egyaránt, ráadásul a lemez mellé megkaptuk ajándékba a '96-os 'Screaming Symphony' albumot is, amely addig Európában csak körülményesen és sok-sok pénzért volt beszerezhető. A bónusz-CD a japán kiadáshoz tudomásom szerint nem jár (végre egyszer mi, európaiak járunk jól), viszont a dalok listája is különböző a kétféle verzión. Az európai változaton szereplő 'Freak Show' az ázsiai kiadásra nem került rá, igaz, ők helyette a 'Forever Yours'-szal és a 'Texas Nuclear Boogie'-val vigasztalódhatnak, amelyeket ellenben az öreg földrészen kell nélkülöznünk.
A 'Crunch' valóban tartalmaz a Panterára és Rob Zombie-ra emlékeztető zenei megoldásokat. Előbbi főként a lehangolt gitárokban és a súlyos riffelésben, utóbbi pedig az indusztriális betétekben, a billentyűkben, no meg a 'Fear No Evil' versszakaiban érhető tetten. A 'Wasted Earth'-ben még némi scratch-elést is hallhatunk! Ha mindez elvette volna a tradicionális Impellitteri iránt rajongók kedvét a 'Crunch'-tól, azt javaslom, semmiképpen ne hagyják abba az olvasást, de legfőképp még véletlenül se hagyják ki magát a CD-t! A 'Crunch' ugyanis a banda legnemesebb hagyományait is tiszteletben tartja, mi több, tovább tökéletesíti, tovább csiszolja azokat. Virtuóz gitár- és billentyűszólók, technikás, muzikális dobolás, Rob Rock fantasztikus énekhangja, szuper, az Impellitteritől soha nem hallott megoldások a vokálban, megadallamos, slágeros, fogós refrének, szilárd basszus, masszív riffelés, hibátlan hangzás, mi kell még? Bővebben kifejtve: Impellitteri mester a szokottnál fantáziadúsabb szólókkal rukkolt elő, amelyben Ed Roth nem egy helyen méltó társnak bizonyul ezúttal is. Glen Sobel simán feledteti Ken Maryt (aki pedig nagy kedvencem!), olyan kétlábas témákat hozva, és a zenét olyan hűen, mégis ruganyosan követve, hogy még. Rob Rock változatosabban énekel, mint valaha, a vokálban orosz népies dallamokból kezdve a torzított mély hangokon át a szokásos többszólamú kíséretekig minden megtalálható, a refrénekben pedig óriási, azonnal énekelhető, mégsem unalmas dallamokat hallhatunk. James Pulli röfögős, remek basszusjátéka harmonikusan játszik össze a kemény, mély, feszesen riffelő ritmusgitárral. A hangzás egyenesen lenyűgöző, egyszerre nyers és kimunkált, megragadva a zenekar energiáját, ugyanakkor hozzá is téve mindazt, amit egy jó stúdióban egy jó hangmérnök még hozzá tud tenni a nyers muzsikához. És akkor még nem szóltam a szövegekről, amelyek szintén Rob Rock addigi karrierjének csúcspontját jelentik imho. Van bennük fantázia, miközben a mondanivaló, az üzenet cseppet sem veszít erejéből, sőt.
Folytathatnám az ömlengést, de az már olyan csöpögés lenne, ami méltatlan egy olyan kemény, feszes albumhoz, amilyen a 'Crunch'. Úgyhogy pont.

--kristóf--