Vissza a lemezajánlókhoz

KILLSWITCH ENGAGE
As Daylight Dies
2006 Roadrunner Records

(A lent következőket még a lemez megjelenésének idején írtam eredetileg, csak aztán akkor ide nem tettem fel a cikket. Most viszont de.)

Mit is érez az ember, amikor az egyik legnagyobb kedvence ad ki új lemezt? Először is hosszú időn keresztül csak izgul, míg várnia kell, hogy meghallhassa végre a dalszerzési, felvételi, keverési, masterelési folyamatok eredményét. Kicsit talán félve is teszi be a lemezt - vagy tölti be az mp3-at, ki mit -, hogy vajon nem túl nagyok-e az elvárásai a bandával szemben, vajon nem kell-e csalódnia. Vagy épp ellenkezőleg, a legnagyobb magabiztossággal kezdi a lejátszást, mert biztos benne az előző anyagok alapján, hogy kedvencei nem fogják cserbenhagyni.
Egész addig, míg el nem kezdtem hallgatni az 'As Daylight Dies'-t, a Killswitch Engage idei lemezét, a kettő között ugrált a hangulatom. Aztán az első hangok inkább csalódást okoztak, mint önfeledt örömöt. Az első hangokat úgy kell érteni, hogy az első dal hangjai. A címadó nóta nem fogott meg különösebben, nem éreztem benne azt a spirituszt, ami az előző albumokat jellemezte. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy ma már boldog-boldogtalan ilyen zenét játszik, nehéz önálló gondolatokat felmutatni - és talán sikerült is rátapintani a lényegre. Míg az KsE első lemeze egy erős metalos hardcore anyag, addig a roadrunneres debüt, az 'Alive Or Just Breathing' egy akár korszakalkotónak is nevezhető korong, de mindenképpen olyan, ami nem csak a banda karrierjében hozott áttörést, hanem az egész metalcore műfaj etalonjának számít. Ezután a 'The End Of Heartache' egy kevésbé arcbamászó, slágerosabb történet, ráadásul énekest is cseréltek közben, ezzel együtt megint egy kiemelkedő, mondhatni zseniális lemezt alkottak. Az 'As Daylight Dies'-zal épp az az egyetlen problémám, hogy nem nagyon mond újat. Igaz, ez így sarkított vélemény, hiszen szélsőségesebb lett az előző albumoknál, itt hallhatók a társulat eddigi talán legbrutálisabb témái mellett az egyértelműen legpoposabbak is. Aztán az is igaz, hogy itt mintha picit változatosabbak lennének Howard Jones énektémái, mint a 'The End Of Heartache'-en voltak, az meg kétségtelen, hogy Adam D szebben énekel a háttérben, mint korábban.
Még azonban mielőtt mindenki utálkozva elfordulna a bandától, gyorsan hozzátenném az eddigiekhez, hogy mindez relatív. A KsE még most is mérföldekkel a nagy többség előtt jár a műfajban, és ezt a lemezt is sokat hallgatom, mert jó azért nagyon. Egyszerűen az általam zseniálisnak tartott elődökhöz képest nem érzem annyira átütő erejűnek. Több nóta itt is hozza ugyan az általam a múlt alapján elvárt szintet, ilyen pl. a záró 'Reject Yourself', a 'Break The Silence', vagy a 'The Arms Of Sorrow'. És még mindig az egyik legnagyobb álmom, hogy egyszer eljutok Killswitch Engage koncertre.

--kristóf--