Vissza a lemezajánlókhoz

MAGNITUDE NINE
Chaos To Control
1998 InsideOutMusic

Az addig instrumentális szólóalbumokban utazó Rob Johnson a nyolcvanas évek végéhez közeledve gondolt egyet, mégpedig azt, hogy összehoz egy vokális heavy metalt játszó brigádot. Elhatározását tettek követték, megnyerte az ügynek Corey Brown énekest (ex-Psycho Drama), Kevin Chown basszgitárost (Artension), és Rick May producerrel elkezdték megvalósítani a terveket. Természetesen kellettek még zenészek, nevezetesen egy dobos és egy billentyűs, de már nélkülük is fölvettek pár nótát, ezekben Rob billentyűzött és Rick dobolt. Gitárhős emberünket aztán 'összehozták' Joseph Anastacio Glean billentyűssel, így a munkát együtt folytatták, és belekerült a képbe John Homan dobos is, aki a Rick által megkezdett munkát fejezte be végül.
Az ötösfogat természetesen 'nem esett messze a fájától', vagyis Rob Johnson neoklasszikus gyökereitől, azok igencsak meghatározó szerepet játszanak a zenében, amelybe - itt még - nem kevés progresszív hatás is szorult. Aki tehát ismerte Rob gitárjátékát, tudta mire számíthat a 'Chaos To Control' című bemutatkozó lemezen. Ugyancsak meghatározó a 'banda' karaktere szempontjából Corey viszonylag magas fekvésű, kulturált, érzelmekben sem hiányt szenvedő, de a túlzásoktól mentes hangja. Na meg az intelligens, nemritkán komoly kérdésekkel foglalkozó, elgondolkodtató szövegek. Ott van aztán Kevin technikás, de nem öncélú, magamutogató basszusjátéka, John hasonló kvalitásokkal bíró dobolása, és persze Ricket sem kell félteni, ezt többek között a Jacobs Dream hasonló című albumán is bizonyította, amit szintén ő dobolt fel - szintén producerként -, mikor a bandának épp nem volt dobosa. Joe rendszeresen versenyt szólózik Robbal, és hogy ki a győztes, az nyilvánvaló: a hallgató. A billentyűkíséret is rendben van, itt nincs belőle annyi, mint a második lemezen, ahol némileg túlzásba vitték, legalábbis azt hiszem, sokaknak lehet ez a véleménye. A hangzás is ok, abszolút élvezhető, még ha nem is éri el a jobban sikerült nagy költségvetésű albumok szintjét.
A mintegy 54 perces műsoridőben nem nagyon találni üresjáratot, a progresszívebb dallamos metalmuzsikák hallgatói számára az év egyik kellemes felfedezése lehetett a Magnitude 9. Számomra mindenképpen az volt, igaz, csak egy évvel később, mert csak akkor jutott el hozzám. Viszont azóta is elő-előveszem, és nem szoktam megbánni...

--kristóf--