Vissza a lemezajánlókhoz

MASQUERADE
Surface Of Pain
1994 Metal Blade / 1995 RMG

A '92-es 'self-titled' lemez után két évvel jött ki a dallamos metalt játszó svéd banda, a Masquerade második nagylemeze, a 'Surface Of Pain'. Mivel a debütalbum több helyütt - főként persze Japánban - egész sikeresnek bizonyult, a folytatást már a Metal Blade is felkarolta, így aztán egész nagy publicitást kapott a lemez.
A 'Masquerade' megadallamos, még talán glamesnek is mondható zenéjéhez képest azonban a 'Surface Of Pain' némileg más jellegű zenét tartalmazott. Ugyan továbbra is abszolút dallamos és dalközpontú a zene, ami némileg progresszívnek is nevezhető, jóval súlyosabb lett a hangzás, és nagyobb szerep jut benne a ritmusnak. Emellett kicsit 'mocskosabb', 'grunge'-osabb is lett a muzsika, de utóbbi kifejezést félve írom le, ugyanis valószínűleg másra asszociál róla az ember, mint ami a valóság. Pláne, aki csak a 'Flux'-ot, a 2000-es korongot hallotta, az ugyanis aztán tényleg grunge-osnak volt nevezhető. A 'Surface Of Pain' ellenben még igazi metal volt, de olyan bandákkal is mutat valamennyi párhuzamot, mint mondjuk a King's X. Sok kritikában felmerül a Saigon Kick neve, de azt sajnos nem ismerem, így a hivatkozások jogosságát nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni, de az előfordulások gyakoriságából következtetve lehet bennük valami. A King's X párhuzam viszont itt-ott (pl. 'State Of Grace' eleje) még az ének terén is felbukkan, bár mikor Tony Joanson feljebb viszi a hangját, már egyáltalán nem érezhető. Ha már szóba jött a frontember, vele kezdeném a banda bemutatását: remek torok, erőteljes, nagy tartományt 'befogni' képes a hangja, van benne érzelem, és tudomásom szerint ő felel a hittel foglalkozó szövegekért is (pl. 'Say Your Prayer'). A gitáros Thomas G:son ügyesen, változatosan ritmusozik, jók a témái, dögösen szólal meg, a szólók is rendesen ott vannak. Egy dologba tudnék csak belekötni, ha akarnék: kár, hogy többnyire csak egy sávon játszik, jó lett volna sok helyen, ha az alapokat egy másik sávon színezgette volna. A bőgős Henrik Lundberg kőkeményen szólal meg, precízen hozza a feszes alapot sok- (értsd: négynél több) húros hangszerén. A dobos Marco Tapani is tudja a dolgát, örülök, hogy el tud vonatkoztatni a sablonoktól, és van ötlet a játékában, sokat dob az amúgy is jó zenén. Amikor viszont az kell, tudja fegyelmezetten hozni az alapokat, nem veri szét a többiek által felépített hatást. Azt nem tudom, hogy a vokálban ki működött közre és ki nem, mindenesetre jó az is, nincs eltúlozva, de nem is fukarkodnak vele.
Tizenkét jó dal remek tálalásban, csaknem egyórás játékidő, kár, hogy a banda többi lemeze nem ilyen.

--kristóf--