Vissza a lemezajánlókhoz

MORPHIA
Fading Beauty
2004 Fear Dark

Az első hangok némileg megtévesztőek, hiszen lírai, billentyűvel aláfestett énektéma nyitja a lemezt. Márpedig a Morphia, jóllehet korábban is alkalmazta a dallamos éneket és a billentyűket - főleg ez utóbbiakat - a zenéjében, mégiscsak afféle gótikus/death/doom banda volt eddig.
Na nem kell megijedni, most is az, és a nyitó 'Meaning Of Forever'-be is hamar betörnek a dobok és a gitárok, a hörgésről nem is szólva. Ezzel együtt mintha tényleg egy fokkal összetettebbé, változatosabbá vált volna a holland csapat muzsikája, folytatva az előző lemezeken elkezdett folyamatot. Vagyis mondhatjuk, fejlődik a zenekar. Egyedül a dobos Ernst-Jan Lemmen nem akar - vagy nem tud? - fejlődni, vele azóta nem tudok mit kezdeni, mióta élőben is láttam az együttest. Nem mintha a lemezeken nem lett volna feltűnő a zsenialitás hiánya - hogy úgy mondjam... -, de egyrészt a stúdióban sok mindent korrigálni lehet, másrészt a stílusra is foghatnánk a dolgot, mondván, ilyen lassú zenében nem nagyon lehet villogni. Csakhogy utóbbi érvünket egy pillanat alatt megsemmisítené egy ellenpélda - pl. Jayson Sherlock vagy Mark Orr a Paramaecium-ből -, az előbbi esetet meg egy koncert leplezi le tüstént, mint az meg is történt. Nem tudom, hogy egyszerűen nem találtak a lakóhelyük környékén senkit a többiek, vagy csak jó haverok Ernst-Jannal, és mivel nem a zenéből élnek, és úgyse sokat koncerteznek, annyira nem tartják lényegesnek a dolgot.
No de lépjünk tovább. A már említett billentyűk a koncerten is nagyon tetszettek, sokat hozzáadnak a zenéhez, és bár nem különösebben bonyolultak, azért kidolgozottak, és a helyükön vannak. A gitárokról ugyanezt lehet elmondani nagyjából. Jó, hogy rendszeresen felbukkannak 'tiszta', vagyis torzításmentes részek is, nagyobb lesz ezáltal a zene dinamikája, az meg nem árt ilyen hosszú nótáknál. A tempó soha nem gyorsul fel igazán, de ezt a Morphia esetében már megszoktuk, sőt, azt hiszem, el is várjuk. Az 'extrém' vokalizálásért felelős frontember, Jasper Pieterson leginkább hörög, itt-ott károg, és noha talán soha nem fogja feledtetni elődjét, az igen nagy átéléssel, szenvedéllyel 'dolgozó' Werner Wensinket, az mindenképpen pozitív, hogy egész érthetően közli a mondanivalóját, és igazából a hangjával sincs gond. Mivel a Morphia hagyományosan teljes jogú tagként kezeli hangmérnökét is, nem csodálkozhatunk rajta, hogy indie volta ellenére is szépen szólal meg az anyag.
A Morphia ezúttal sem váltotta meg a világot, de megint egy rendesen összerakott lemezt tett le az asztalra. Pláne ha figyelembe veszem, hogy mindössze egy hobbizenekarról van szó, ezzel a teljesítménnyel szerintem elégedettek lehetnek a fiúk (a dobost kivéve, persze - ezt hozzá kellett tennem...).

--kristóf--