Vissza a lemezajánlókhoz

NEAL MORSE
One
2004 InsideOut Music / 2004 Metal Blade Records

Neal Morse fura egy figura. Először otthagyja jól működő zenekarát (Spock's Beard) és projectjét (Transatlantic), a kétségbeesés szélére taszítva ezzel a rajongókat (akik különösen a SB esetében bátran fanatikusnak nevezhetők), pláne hogy azt is bejelentette, bizonytalan időre felhagy a zenéléssel. Erre mi van? Jön a dupla (sőt, ínyenceknek tripla) 'Testimony', majd ugyanez élőben - ugyancsak dupla - DVD-n, aztán a következő lemez, az egy CD-re éppen hogy beleférő hosszúságú, de bónuszokkal kiegészített dupla verzióban is kapható 'One'. A három kiadvány bő egy éven belül jelent meg, szóval úgy tűnik, az a fent említett 'bizonytalan idő' nem volt valami hosszú...
A 'One' - akárcsak a 'Testimony' és az utolsó Neallel készült SB-lemez, a 'Snow' - konceptalbum, ám ezúttal sem nem önéletrajzi, sem nem kitalált sztorit mesél el, hanem az emberiség történetével, azon belül is ember és Isten kapcsolatával foglalkozik. Neal ezúttal másképp látott neki a munkának, mint a 'Testimony' esetében, és bevonta zenésztársait is a kreatív folyamatokba. A zenét így Randy George-dszal és Mike Portnoy-jal, a szöveget előbbivel közösen írta, persze a munka legnagyobb hányadát most is magára vállalva. A felvételeknél pedig természetesen most is nagyobb létszámú gárdával dolgozott a mester. Több régebbről ismert arc is hallható a lemezen, pl. a vonós 'mindenes', a kifejező arcjátékáról is nevezetes Chris Carmichael, az ütős Glen Caruba, vagy a vokalisták: Rich Altizer, Gene Miller, Aaron Marshall, és Missy Hale. Ott van aztán kvázi új emberként a korosodó, ám képességeiből semmit sem veszített gitáros, Phil Keaggy pár remek (egy elektromos és egy akusztikus) szólóval és énekkel.
Mint arra számítani lehetett, ezúttal sem a rövid számok jellemzik a lemezt - jóllehet a 'The Man's Gone' mindössze szűk három perces -, a dalok többsége kilenc perc felett van, kettő közülük a negyedórát is meghaladó hosszúságú. Mivel progresszív muzsikáról van szó, akad elég téma és zenészi képesség ahhoz, hogy a terjedelmes időtartamú nótákat is élettel töltsék meg a komponisták és az előadók. Mint megszokhattuk, szinte mindent megkapunk a lemez hallgatása közben, amit a nyugati zenei kultúrában felmutattak az elmúlt századokban: komolyzenei, latinos, rockos, jazzes, gospel hatások, a'capella, de szuper közel-keleti jellegű téma is került a lemezre, és igazi telitalálatnak bizonyult.
A 'One' speciális kiadása is tartogat igazi csemegéket: három további Neal Morse dalt, a lemez egyik dalának alternatív verzióját, egy humoros momentumot a stúdióból, továbbá pár feldolgozást. Utóbbiak közül a U2 'Where The Streets Have No Name' című örökzöldjét hihetetlenül jól sikerült megragadni, Neal zseniálisan énekli benne Bono témáit. Ezzel szemben a többi feldolgozás tőlem akár bátran le is maradhatott volna.
Az biztos, hogy Nealt sok kritika éri megtérése, keresztény szövegei, ill. korábbi zenekarainak elhagyása miatt. Én viszont azt mondom, hogy ugyan szeretem a Transatlantic és a Spock's Beard zenéjét is, mégsem gondolom, hogy a két (három, négy, öt, ahogy tetszik) legutóbbi lemeze miatt szégyenkeznie kellene a kiváló muzsikusnak, mivel zeneileg mindkettő (-három, stb.) megállja a helyét, a szövegek pedig őszinték és a szerző szívéből jönnek - ami, azt hiszem, a művészet alapja kell, hogy legyen. Ha valaki ismeri a fenti két együttest, ne féljen ismeretséget kötni az 'újabb kori' Neal Morse-szal, aki meg nem ismeri, annak fogalma sincs, miről maradt le eddig. De még nincs késő változtatni!

--kristóf--