Vissza a lemezajánlókhoz

PETRA
On Fire!
1988 Starsong Records

A Petra a keresztény rock-mozgalom egyik pionírjaként még 1972-ben kezdte meg tevékenységét, amikor Bob Hartman néhány társával nekiállt akkor modernnek számító zenét játszani, szándékuk szerint Isten dicsőségére. Sajnos a keresztény társadalom nagy része akkor is ugyanúgy fáziskésében volt, mint ma. Ők ahelyett, hogy meglátták volna a potenciált az újszerű kezdeményezésben, inkább önnön igazságuk és szentségük nagyobb fokát igyekezték hangsúlyozni, miközben tűzzel-vassal üldözték azokat, akik nyitottak voltak az újdonságokra - és nem utolsósorban Isten valódi vezetésére. A helyzet ezen a téren mit sem változott azóta, ám a zenei világ jókora fejlődésen ment keresztül.
A fejlődés alól a Petra sem vonta ki magát, és 1988-ban egy meglepően erőteljes, egészséges koronggal jelentkezett az előző albumok agyonelektronizált, new wave-es hatásokkal alaposan megrakott anyagai után. Az 'On Fire!' sem nélkülözi az elektronikát, ám nagy örömömre ezúttal a gitár dominál, a kőkemény basszusról és a súlyos dobokról nem is szólva. Az új bőgős, Ronny Cates fiatalosabb játéka frissítőleg hatott a csapatra, ám Louie Weaver a súlyosságon túl megint nem sok mindent tud felmutatni. Úgy sejtem, utóbbi a producerek rovására írható, hiszen Louie a fél évtizeddel később megjelent 'Wake-Up Call'-on végig szárnyal, az első számtól az utolsóig; érdekes módon a 'Wake-Up Call' más producerrel készült, már csak ezért is mertem a fenti találgatásba bocsátkozni. Lényeg, hogy John Schlitt markáns hangja és valóban tüzes előadásmódja, valamint az alapító Bob Hartman remek gitárjátéka - a producerek tevékenységétől függetlenül - továbbra is piros pontot érdemel. Schlitt a maximumot adja az olyan húzósabb nótákban, mint a 'Hit You Where You Live' vagy a 'Defector', ám másik oldalát is megcsodálhatjuk a balladákban, mint mondjuk a 'First Love'-ban, amelynek zeneszerzője a producer testvérpáros egyik tagja, John Elefante. Egyik kedvenc dalom a 'Counsel Of The Holy', amelyben mindkét véglet előfordul, hiszen a csendes versszakokat súlyos refrén váltja, és fordítva. Ráadásul a lemez talán legjobb gitárszólója is ebben a dalban hangzik el. Sajnos erre a szólóra, és a többire is igaz, hogy túl rövidek, ami mögött megint csak a producerek kezét sejtem. Talán ha nem törekedtek volna ennyire a kommersz és steril, agyonpolírozott hangzásra, nem lett volna annyi rajongójuk, ám az én szívemhez még jobban közelálló anyagot sikerült volna készíteniük.
Az 'On Fire!' azért így is nagyon 'ott van', a kommersz hard rock kedvelői számára szinte megunhatatlan csemege. A banda hála Istennek követte is a hagyományt, és éveken keresztül jónéhány hasonlóan kiváló produkcióval örvendeztetett meg bennünket, mígnem a kilencvenes évek második felében látványos hanyatlásnak indult, majd önmaga paródiájává vált. '88-ban azonban még magas hőfokon lobogott a csapat, és méltán vált sokak kedvencévé világszerte.

--kristóf--