Vissza a lemezajánlókhoz

PETRA
Wake-Up Call
1993 Word/Epic

Az első hangoktól feltűnő, hogy valami történt a Petra háza táján. De vajon mi? A felállás az 1988-as 'On Fire!' óta változatlan, a választ máshol kell keresnünk. Nem sokáig, ugyanis nyilvánvaló: a hangzással történt valami!
Igen, a Petra '93-ban végre nem úgy szólal meg, mint egy, a '80-as évekből itt ragadt dinoszaurusz. Frissebb, élettelibb, egészségesebb a banda megszólalása, és végre Louie Weavert is hallhatjuk dobolni! Igen, ezúttal nem csupán a láb- és a pergődob jut fontos szerephez, és kiderül, Louie a többi részét is tudja használni felszerelésének. Az ütős basszusgitár, a jófajta vokálok viszont maradtak, így semmit nem veszítettünk, csupán nyertünk a változással. A változással, aminek hátterében az áll, hogy más lett a producer: az Elefante-fivérek helyét Bron Bannister vette át, aki mintha egy gátat döntött volna le érkezésével, ami addig visszafogta a csapatot. Igaz, az ilyenfajta váltás nem mindig sül el jól, például nekem nem igazán jött be, amikor a Petrával rokon Whiteheart az új producerrel amolyan 'dögösebb' irányba ment el (vagy próbált elmenni) az 'Inside' című lemezen. A 'Wake-Up Call' azonban valóban úgy szólal meg, ahogy az egy ébresztőhöz illik: határozottan, erőteljesen, mintegy ellentmondást nem tűrően. Ezzel együtt maradtak a szokásos balladák is, ám ezek immár rock-, nem pedig (szinti-)pop-balladák. Talán pont azért is tetszik annyira az új hangzás - a dob mellett -, mert kevesebb helyet töltenek ki a szintetizátorok, annál több marad a gitároknak és az éneknek. Márpedig a Petra legnagyobb erősségei közé tartozik mind Bob Hartman játéka, mind John Schlitt markáns orgánuma. Van itt aztán olyan is, ami eddig nem nagyon fért bele a Petra repertoárjába: egy karcos blues-rock nóta a 'Good News' révén. De azt hiszem, olyan vehemencia se nagyon jellemezte korábban a csapatot, mint ami a 'Praying Man'-ben vagy az 'Underneath The Blood'-ban hallható. Talán emögött meg az lehet, hogy a fiatal Ronny Cates is derekasabban kivette a részét a dalszerzésből. A dalok sorrendje is jól alakul, a kezdeti dinamizmus után némi dinamikai hullámzást követően lecsendesedik a lemez, és három visszafogottabb, ám cseppet sem unalmas nóta zárja. A befejező 'Just Reach Out' különösen nagy kedvencem, ezt meg mellesleg nagyrészt az énekes John Schlitt írta, aki korábban szintén nem villogott ezen a téren (azóta meg már szólóban is többször jelentkezett).
Közel áll a szívemhez a 'Wake-Up Call', talán a mai napig a kedvenc CD-m a Petrától. Reméltem, hogy az albummal az együttes saját magának is ébresztőt fújt, ehelyett azonban a jelek szerint úgy kitikkadt, hogy tíz éven keresztül egy tisztességes lemezt nem adott ki, egészen a tavalyi 'Jekyll & Hyde'-ig. De a sok csalódás miatt talán csak még szívesebben nyúltam vissza újra és újra a 'Wake-Up Call'-hoz, talán ez is növelte meg a szememben a korong értékét. Nem tudom, azt viszont igen, hogy a dallamos hard rock kedvelőit csak bátorítani tudom a lemez meghallgatására.

--kristóf--