Vissza a lemezajánlókhoz

REZ
Silence Screams
1988 Grrr Records

A 'Silence Screams' a keresztény rock pionírjainak abban a felszálló ágában készült, amely a nyolcvanas évek közepének kevésbé jól elsült new wave-es kísérletezgetését követte. A lemezen a Rez a metal határait súrolja, sőt gyakran át is lépi korábban jól bevált bluesos hard rock-jával.
A nyitó és egyben címadó dal kétséget sem hagy afelől, hogy a banda visszatért a gyökerekhez. Karcos riffjei, súlyos ritmusa, és Glenn Kaiser kicsit rekedtes, ám erőteljes hangja már sejtetni engedik, hogy egy újabb kemény koronghoz van szerencsénk. Nem is kell csalódnunk, hiszen a 'You Got Me Rockin''-nal Wendi még tovább fokozza a hangulatot. A 'Someone Sleeps' aztán kicsit talán visszafogottabb, ám a szövegek továbbra is fenntartják azt az intenzitást, ami a korong elejét jellemezte. A 'Waitin' On Sundown' nekem személy szerint nem mond annyit, ám az biztos, hogy visszazökkenti a hallgatót a rendes kerékvágásba, különösen a refrénekben. A 'Presence Of The Lord', melynek szerzője nem más, mint Eric Clapton, egy igazi ballada, ám ennek közepén is találunk egy lendületesebb instrumentális betétet, amelyet ismét egy kis nyugi követ a dal végéig. A 'Light/Light' esetében megfordul a sorrend: gitárakkord-bontogatásra épülő, csendesebb bevezető után csap át a nóta egy igazi, a Helloweent idéző speed metal számba, amelyet Wendi markáns hangja tetőz be. A 'Rain Dance' ismét egy nyugisabb darab, amely megvillantja a gárda blues iránti affinitását. Az 'Every Waking Hour' egy felejthető track, és a 'Three Seconds' sem tartozik a kedvenceim közé, de a záró 'You Get What You Choose' a zenekar egyik legjobban sikerült alkotása.
A Rez egyik legnagyobb erőssége mindig is a szövegvilág volt. Ez ezúttal is elmondható: a fő szövegíró Glenn Kaiser mellett a szokásosnak mondható vendég, Jon Trott vette ki alaposabban a részét a munkából, amelynek eredményeként ismét csupa olyan dal született, amelyek megmozgatják az ember agyát és szívét egyaránt, és valóságos felfrissülést nyújtanak a rádióban kényszerűségből hallható szemét- és szennyözön után.
Persze a zenészekről sem szabad megfeledkeznünk: Stu Heiss karakteres szólói, Roy Montroy tekintélyt parancsoló bőgőjátéka, a vendégbillentyűs Percy Bady teljesítménye is elismerést érdemel. A dobos John Herrin, mint mindig, most is megbízhatóan hozza a szükségest, ám továbbra is hiányolom a fantáziát a játékából.
A 'Silence Screams' révén a Rez bizonyította, hogy a nyolcvanas évek második felében is számolni kell vele, és érdemes odafigyelni rá.

--kristóf--