Vissza a lemezajánlókhoz

TILES
Window Dressing
2004 InsideOutMusic

A detroiti, Tiles nevű prog-rock csapatról korábban annyit tudtam, hogy zeneileg a Rush által kitaposott ösvényen halad, illetve hogy a fő zeneszerző, szövegíró, ill. gitáros Chris Herin hívő. Valamennyit hallottam a 'Presents Of Mind' című '99-es albumból is, ami tulajdonképpen tetszett is, de aztán valahogy mégis figyelmen kívül hagytam a csapatot. Milyen rosszul tettem! Na de sebaj, itt a 2004-es 'Window Dressing', amivel valamelyest pótolhatom a mulasztásomat.
Elöljáróban annyit, hogy a lemez producere újra csak nem más volt, mint a Rush-korongokról is ismert Terry Brown, a borítót pedig ismét Hugh Syme készítette, akinek e téren olyan 'skalpok' vannak a birtokában, mint természetesen a Rush, az Aerosmith, a Megadeth, vagy éppen az Extol. Ha már a borítónál tartunk: az ablakban öltöző, alsóneműben látszó fiatal hölgy képe az ultrakonzervatívokat esetleg szemöldök-felvonásra késztetheti, viszont a csomagolás tele van a lemezhez kapcsolódó apróbb-nagyobb poénokkal, úgyhogy érdemes alaposabban is szemügyre venni elöl-hátul, kívül-belül egyaránt. És még egy gondolat Hugh Syme-mal kapcsolatban: a jó képességű művészember billentyűzik is a 'Slippers In The Snow' című dalban.
És akkor az album: az anyagot a bő tizenhét perces címadó nóta nyitja; a hossza ne riasszon meg senkit, nem egy témát ismételgetnek több mint negyedórán keresztül. Ritmusos, karcos gitárriff indítja a dalt, ami több drámai téma- és hangulatváltáson is keresztülmegy a végéig, és nagyjából képet kaphatunk belőle, mi mindenről is szól a Tiles zenéje. Soha rosszabb albumkezdést! A 'Remember To Forget' lendületes, karcos prog/hard rock szerzemény. Az 'All She Knows' már-már akár King's X-nóta is lehetne, igaz, kevésbé érzelmes. A 'Capture The Flag' az egyik kedvencem a lemezről, ami nyilván összefüggésben áll a dal viszonylag érdes voltával is. A 'Tear-Water Tea' a 'Capture The Flag'-gel ellentétben lírai szerzemény vonósokkal megpakolva; gyönyörű. A 'Stop The Gap' az első a három instrumentális track közül; hallatszik rajta, hogy a ritmusszekció szerezte, hiszen nagyrészt sajátos lüktetésére, ritmusára épül. Rögtön utána jön a második hangszeres darab, a 'Unicornicopia', ami teljesen elüt a lemeztől; engem valahogy a 'Zongorista' című filmre emlékeztet zongoraalapjával, illetve melankolikus hegedűjátékával. Azonban nincs sok időnk érzelegni, mivel a 'Paintings' következik, ami igazi hard rock slágernek számít a lemezen könnyen emészthető, fogós, karcos muzsikájával. Az 'A.02' az utolsó instrumentális szerzemény: klasszikus hatásokat tükröző, akusztikus gitárra épülő, mandolint is megszólaltató rövid darab. A 'Slippers In The Sand' elszállós, földöntúli hangulatú dal, amelyben Paul Rarick alacsonyabb tartományba vonul vissza hangjával, ami nem rossz, csak valamivel nagyobb átélést vártam volna tőle. A záró 'Spindrift' talán a legjobb dal a lemezen; akárcsak a nyitó nóta, ez sem éppen rövid példány a maga kilenc perc feletti játékidejével. Nekem ez tűnik a legkreatívabb darabnak a lemezen.
A jelek szerint a Tiles számára a szöveg legalább akkora fontossággal bír, mint a zene. Akárcsak az utóbbi, előbbi is megdolgoztatja az ember agyát; elgondolkoztató, gyakran kérdéseket felvető-feltevő, pozitív kicsengésű szövegeket találunk a 'Window Dressing'-en.
Az InSideOut hagyományainak megfelelően a 'Window Dressing'-ből készült 'special edition' is, ami magában foglalja az album mellett a banda '99-es európai turnéján készült koncertlemezt is, amit eddig a bandától rendelhettek meg az érdeklődő rajongók. A turnéra egyébként a Dream Theater hívta meg maga mellé (elé) a csapatot, amelyről pl. a DT dobosa, Mike Portnoy is igen elismerően nyilatkozott. A koncerten a következő nótákat hallhatjuk az egyes stúdiólemezekről: 'Static', 'Modification', 'Ballad Of The Sacred Cows', ill. 'Facing Failure' a 'Presents Of Mind'-ról; 'Patterns' és 'Another's Hand' a '97-es 'Fence The Clear'-ről; s végül a 'Token Pledge' a '94-es bemutatkozó korongról, a 'Tiles'-ról.
Összességében igen jó benyomást gyakorolt rám is a banda, bár őszintén szólva Paul Rarick hangjától nem kaptam mattot, és igazából a záró 'Spindrift' egyes részeit leszámítva túlságosan érzelemmentesnek, hidegnek, merevnek is hat az előadásmódja. Ha mindenhol azt hozná, amit a 'Spindrift'-ben megmutat magából, nagyot dobna az amúgy is jó együttesen.

--kristóf--