Vissza a lemezajánlókhoz

TILES
Tiles
1994 Standing Pavement Recordings / 2004 InsideOutMusic

Detroit az autógyártás mellett a zenéjével is nevet vívott ki magának a XX. században, gondoljunk az MC5-ra vagy Alice Cooperre két önkényesen kiragadott példaként. A Tiles névre hallgató prog rock formáció valószínűleg nem azzal indult neki karrierjének, hogy elhomályosítsa a város zenei égboltjának legfényesebb csillagait, de nyilván igazuk volt, amikor úgy vélték, nekik is jut egy még kis hely azon az égbolton.
Az indulás nem is volt olyan egyszerű, hiszen a Chris Herin gitáros és Mark Evans dobos alkotta mag nem egykönnyen találta meg társait. Így aztán már elkezdték megcsinálni első lemezüket, amikor bevették az énekest, egy Paul Rarick nevű fickót, aki aztán a mai napig a banda tagja maradt. Basszusgitárosuk viszont csak még később lett, így aztán Jeff Whittle csak a zenekari fotóra került fel, a neve meg a köszönetnyilvánítások közé, játékát csak a következő albumtól hallhatta a nagyérdemű, no meg a koncerteken. Kicsit tartottam is ennek a korongnak a megismerésétől, épp az imént leírt körülmények miatt.
Az aggodalom feleslegesnek bizonyult; ugyan a debütalbumot továbbra sem a Tiles legjobb lemezének tartom, probléma sincs vele. A hangzása is rendben van, a szereplők nagy része ugyanaz, mint később, az anyagot feljátszó átmeneti, tiszteletbeli basszusgitárosuknak meg csak kezet csókolhattak, hiszen nem más volt ő, mint a szakma egyik legjobbja, Kevin Chown (Artension, Magnitude 9, stb.). Kevin Chown egyébként mint producer is segítette a csapatot első lemeze elkészítésénél. A dalok némelyike viszont bizonyos értelemben különösnek mondható, mivel valamivel fogósabb, talán mondhatjuk, kommerszebb a Tiles esetében megszokottnál. Ez nem negatívum, nem is feltétlenül pozitívum, egyszerűen szokatlan a számomra, amúgy meg ízlés kérdése. A legtöbb szerzemény ezzel együtt olyan, mint amilyeneket megszokhattunk az együttestől: progresszív hard rock a Rush érezhető hatásával. Ami még feltűnt, hogy mintha a reggae is kidugná a fejét itt-ott a lemezen elszórva - nem arcbamászóan, épp csak kicsit érezhetően a hatások között; ez talán olyan színfolt, ami a Tiles más lemezein nem ütötte meg a fülemet, pedig feldobja a zenét. A jazz hatását viszont kevésbé vélem érezni, mint a három évvel későbbi 'Fence The Clear'-en. Az akusztikus gitáron előadott szösszenetben, a 'Retrospect'-ben mindenesetre ugyanúgy kijön a klasszikus zene, mint Chris Herin más hasonló szerzeményeiben.
Az InsideOut ennek a lemeznek a 2004-es újrakiadására három bónusz nótát pakolt fel, ezek közül az első, a 'Calling Out' akkora sláger, a refrénje annyira kommersz és fülbemászó, hogy azon igencsak meghökkentem, de egyáltalán nem bánom a dolgot, sőt. A másik kettő közül az első, a 'World Sunset' jobban illik az addigi, progresszívebb hangzásvilágba, de a 'Forging A Newer Trend' is egész kommersz, mondhatni popos hangvételű. Mellesleg mindegyik régi nóta, aminek egy része a kilencvenes évek elejéről származó felvétel, az ének- és a basszussáv viszont már a 'Window Dressing' felvételének idején került rögzítésre.
A 'Tiles' összességében nem egy világmegváltó lemez, de nincs is gond vele, böcsületes bemutatkozó anyag, rajongóknak meg mindenképpen ajánlott.

--kristóf--