Vissza a lemezajánlókhoz

TRANSATLANTIC
Bridge Across Forever
2001 InsideOutMusic

Az úgy volt, hogy az örökké nyughatatlan Mike Portnoy gondolt egyet, és megálmodott egy progresszív zenét játszó 'szupergrupp'-ot (ki tudja, már a hányadikat?). Úgy képzelte, hogy rajta kívül benne lesz még Neal Morse a Spock's Beard-ből, akivel jól összehaverkodtak az évek során - és aki nem utolsósorban napjaink egyik legzseniálisabb zenésze -, Pete Trewavas, a Marillion basszusgitárosa - Mike nagy Marillion-fan -, és negyedik tagként a gitáros Jim Matheos a Fates Warning-ból. Minden a tervek szerint alakult Jim esetét leszámítva, ő ugyanis nem ért rá. Így került - Neal javaslatára - be a képbe a svéd Roine Stolt, a Flower Kings meghatározó egyénisége.
A kvartett rögtön csinált is egy jó kis lemezt - 2000-ben jelent meg -, és annyira megjött a kedvük az együttzenéléshez, hogy 2001-ben érkezett a folytatás, a 'Bridge Across Forever'. Rögtön azzal kezdeném, hogy senkit ne tévesszen meg a dalok száma, ugyanis a négy számból kettő csaknem félóra, egy szűk negyedóra hosszú, de a legrövidebb is öt és fél perces. Mint az előző lemezen, itt is Neal Morse végezte a szerzői munka nagy részét, a két epikus darab túlnyomó többsége az ő nevéhez fűződik, akárcsak a 'nyúlfarknyi' címadó dal, amit a borító tanúsága szerint 'Prince'-szel közösen szerzett. Először arra gondoltam, hogy egy Prince vezetéknevű emberről lehet szó, akit a borítón valahol máshol is említenek a beazonosíthatóság céljából, ám mivel ilyesminek nyomát sem találtam, kénytelen vagyok elfogadni a feltételezést, hogy ez a Prince AZ a Prince, akitől jóérzésű embernek nagy valószínűséggel fölkavarodik a gyomra. Mégis, a 'Bridge Across Forever' szép lírai dal lett, és ez a lényeg. A második leghosszabb nóta a 'Suite Charlotte Pike', amivel a zenészek kifejezik tiszteletüket a Beatles felé, miközben önfeledten muzsikálnak. Mivel soha nem voltam a Beatles kedvelője, számomra ez a dal jelenti a legkevesebbet a CD-ről.
Az első és az utolsó, impozáns hosszúságú szám viszont zseniális! Akárcsak az 'SMPT:e' nyitódala, az 'All Of The Above', a 'Duel With The Devil' és a 'Stranger In Your Soul' sem áll távol a Spock's Beard-től, mindkettő játékos prog rock nóta, amelyek közös jellemzője, hogy hallgatásuk közben repül az idő. Tipikusan az a zene, amely egyszerre okoz örömöt a zeneileg képzetlen átlaghallgatónak és a vájtfülű, igényesebb közönségnek, hiszen a fogós témák és a magasfokú zeneiség egyszerre érvényesülnek benne.
Sajnálom, hogy Neal Morse kiszállásával a Transatlantic pályafutása véget ért, és nagyon úgy néz ki, most már örökre be kell érnünk két stúdióalbummal.

--kristóf--