Vissza a lemezajánlókhoz

TROUBLE
The Skull
1985 Metal Blade / 2006 Escapi Music

(A cikket valójában még a koncert előtt írtam, ezért ne zavarjon meg senkit, hogy jövő időben hivatkozok rá így júliusban, nem jutottam az időgép birtokába.)

Közeleg június 3. jeles napja, és közeleg a legendás chicagói banda, a Trouble fellépése az A38-on. Ennek örömére, és mert megígértem az előző album újrakiadásának kapcsán, gondoltam, kedvcsinálónak írok pár sort a zenekar második albumáról, illetve annak tavaly újra kiadott változatáról is.
Akárcsak a 'Psalm 9'-t, a 'The Skull'-t is bónusz DVD-vel, extra fotókkal, jegyzettel, szép kartontokba csomagolva adta ki az Escapi. A DVD ezúttal egyrészt hosszabb, ami jó, másrészt rosszabb minőségű felvételt tartalmaz, ami nem annyira jó. Konkrétan egy régi Trouble-show teljes anyagát nézhetjük végig. Az, hogy 'élvezhetjük végig', erős túlzás lett volna, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy mindenki élvezni fogja az egy szál kézikamerával rögzített mulatságot, aminek a hangja se az igazi, ráadásul itt-ott el is megy a kép és a hang, teljes mértékben az analóg hőskorba repítve vissza a fogyasztót. Lehet, perverzió, de titokban elárulom, azért én tényleg élvezetet leltem a felvételben, valahogy át tudta adni, milyen is lehetett egy korabeli koncert, amit így akár rögtön össze is hasonlíthatok a tavalyi, ennélfogva sokkal-sokkal jobb minőségű DVD-n látottakkal. Összehasonlítás helyett azonban inkább rátérek magára az albumra.
A 'Psalm 9' után sok változást nem észlelhetünk, a retro elemekkel tűzdelt doom maradt, akárcsak Eric Wagner vallásos témájú szövegei. Mindez nyilván nem meglepő, hiszen a nóták nagy része már a 'Psalm 9' felvételei idején is készen állt, akár arra is rákerülhetett volna. A két korong hangzása is hasonló. (Bill Metoyer producert remélhetőleg nem nagyon kell bemutatnom senkinek, aki metal-rajongónak mondja magát, és figyelemmel kíséri a színtér történéseit egy ideje.) Ami talán még jobb lett, mint a debütanyagon volt, az egyrészt maga a doom a zenében, pl. az epikus címadó nóta valami olyan hangulatot áraszt, amit lehetetlen szavakba önteni. Aztán a másik véglet, a lendületes gitárszólók is iszonyú nagyok, a Franklin-Wartell páros ismét maradandót alkotott. Eric Wagner reszelős (eszelős?) hangja viszont ugyanolyan, mint volt, őt így kell elfogadni és szeretni. A borító is passzol az első albuméhoz, csak még elborultabb, még pszichóbb lett, a hippis/hendrixes hatásokat jól tükrözi - legalábbis ami a borultságot illeti, a virágmintákra és a békeüzenetre nem annyira emlékeztet -, akárcsak a Golgotán lezajlott dráma súlyosságát.
Mit mondjak még? Borzasztó nehéz egy ilyen klasszikusról írni, úgyhogy nem is nagyon bénázok tovább, inkább buzdítok mindenkit, hogy találkozzunk júniusban a hajón!

--kristóf--