Vissza a lemezajánlókhoz

UNDEROATH
Cries Of The Past
2000 Takehold Records

Az Underoath bemutatkozó korongja, az 'Act Of Depression' nem egykönnyen győzött meg, mégpedig elsősorban az énekes Dallas Taylor stílusa miatt, ami jócskán túlmutatni látszott az épelméjűség határain, illetve a zene kaotikus, csapongó volta miatt. Hosszú távon azonban épp ezek az együtthatók tették lehetővé, hogy az Underoath elkerülje a középszerű bandák rémét, az unalomba fulladást.
A 'Cries Of The Past' valamivel összeszedettebb, ám semmivel sem unalmasabb anyagot tartalmaz. A hosszú dalok (a legrövidebb is hét és fél perc fölött van), a gyakori és merész ritmus- és témaváltások megmaradtak, ám utóbbiak jóval csiszoltabbak és okosabbak lettek. Dallas hangja is talán hajszálnyit könnyebben emészthető, a gitártémák pedig jóval dallamosabbak és fogósabbak ezúttal, jóllehet fikarcnyit sem veszítettek sebességükből és agresszivitásukból. Új elemként itt van továbbá a szintetizátor, ami nem tolakszik ugyan az előtérbe, viszont sokat ad a zene atmoszférájához. Összességében a 'Cries Of The Past' jócskán eltolódott az 'Act Of Depression' hardcore-osabb vonalától a metal irányába, azon belül is a black metal felé.
Mindezzel rögtön a nyitó 'The Last' bevezetőjében szembesülhetünk: az elektronikus, szférikus zajok után dallamos gitártéma és atmoszférikus szinti nyit utat Dallas sikoltozásának, majd bejön a többi hangszer, és kezdetét veszi az őrült zenei hajsza, amelynek győztese alighanem a gitáros Corey, bár a többiek is épphogy csak orrhosszal maradnak le tőle. A nóta közepe felé akad azonban egy lassabb betét is gyönyörű gitárszólóval, a végéhez közeledve pedig még egyszer lelassul a tempó, ám a zene így sem sokat veszít intenzitásából. A második dal a borítón közöltekkel ellentétben nem a 'Walk Away', hanem a 'Giving Up Hurts The Most'. Fékevesztett rohanás egész a végéig, ahol akusztikus gitár és néhány csendes szó zárja az ámokfutást. Harmadiknak végül csak befut a második helyre várt 'Walking Away', és nagyjából az eddigiek szellemében folytatja az albumot. Nagyon ötletes megoldás azonban a közepe körül, amikor a villanygitár reszelését akusztikus gitáron adják elő, a dob is visszafogja magát, Dallas viszont cseppet sem, ami némi kontrasztot és színt visz a zenébe, ami egy ilyen hosszú dal esetén különösen kívánatos, ha valaki azt szeretné, hogy végig is hallgassák. Az 'And I Dreamt Of You' elején hallható rövid kaotikus csapkodással a leghosszabb dal veszi kezdetét, a végén ugyanis több mint tizenegy percet mutat majd a számláló. A nóta hosszának megfelelően bővelkedik tempó- és intenzitásváltozásban, és azt is elmondhatjuk róla, hogy a korong legslágerosabb témáit is ez a darab vonultatja fel; sőt, némi dallamos ének is felbukkan benne Corey jóvoltából. A záró és címadó 'Cries Of The Past' egy autóbaleset hangjaival indul, és a dal témáját is ez adja. A balesetben elhunyt szeretett áldozat elvesztése miatt érzett szomorúságból és fájdalomból való helyreállást, a vigasztalást keresi a főszereplő Istennél, az ilyesmi egyetlen lehetséges forrásánál. A szöveggel összhangban a nóta tele van érzelmekkel, s végül a zaklatott percek után szintivel és Dallasszal ér véget, éreztetve, hogy a főhős még ugyan nem nyerte el a lelki megnyugvást és békességet, de már legalább a reményt érzi ismét.
Ugyan az Underoath neve inkább a hardcore színtéren ismert, a 'Cries Of The Past' igazi metal, és a szintetizátorok diszkrét jelenléte ellenére is nélkülözi azt az elektronikus vibrálást, ami a 'The Changing Of Times'-ban már olyannyira érezhetővé vált. Összetett, változatos, szigorú, intenzív muzsika az extrém metal kedvelőinek.

--kristóf--