Vissza a lemezajánlókhoz

UNDEROATH
They're Only Chasing Safety
2004 Tooth & Nail Records, Solid State Records

Az Underoath eddig minden új lemezével változtatott valamelyest stílusán, minden új albummal összeszedettebb, 'barátságosabb' lett a hangzása. A 'The Changing Of Times' után ráadásul az extrém rikoltozásáról is ismert Dallast új 'énekes' váltotta Spencer Chamberlain (ex-This Runs Through) személyében. Annyi kiderült a nyitó 'Young And Aspiring' előzetesen letölthető nyers változatából, hogy Spencer más megközelítésben 'énekel', mint előző bandájában, közelítve valamennyire Dallas orgánumához. Na meg annyi, hogy ismét változott, ha úgy tetszik, 'kommercializálódott' a zenekar stílusa.
Utóbbi megállapításomat a piac reakciója is alátámasztja, hiszen heteken belül fogyott annyi az albumból a megjelenés után, mint az előzőből mintegy két év alatt. Sokan fanyalogtak is, mondván, hogy az Underoath már nem a régi, meg hogy 'beleugrott a bandwagonba', de nem értem, mi volt ebben meglepő, hiszen a banda folyamatosan fejlődött ebbe az irányba, nem beszélve arról, hogy Dallason kívül a szintén 'régi motoros' Octavio is kiszállt a csapatból a két legutóbbi korong között, így szinte természetes, hogy az új tagokkal változott a zenei irányvonal. (Az első lemezen hallható felállásból mindössze a dobos Aaron képviselteti magát egyébként.)
'Felhígulás' ide vagy oda, nekem tetszik ez az Underoath is. Rengeteget hallgatom, és sok kellemes percet/órát okozott már eddig, meg minden bizonnyal még fog is. Bejön a dallamosabb, kommerszebb megközelítés; általában tetszik Aaron énekhangja is, bár itt-ott túl nyálasnak tartom - ezt sem akarom elhallgatni. Spencer ordításai tele vannak energiával, szenvedéllyel, érzelemmel - igen, elérkeztünk a 'bűvös' szóhoz, az érzelemhez, az emócióhoz: az új Underoath erősen emós, mondhatni a screamo tipikus esete. Nem valami eredeti, az tény, de műfajának jobban sikerült alkotásai közé tartozik, és azért találni benne tipikusan underoath-os elemeket. A billentyűk jól egészítik ki a zenét, a programozott dolgok is rendben vannak, bár szerintem az 'I Don't Feel Very Receptive Today' vége némileg megtörik, ott talán nem kellett volna annyira erőltetni az elektronikát. Persze örülök, hogy a hangszerek közül továbbra is a gitárok dominálnak, na meg a dob, ami ezúttal ugyan egyszerűbb témákat játszik, ám Aaron játéka most is kellemes élmény a számomra. A szövegek terén is változott az Underoath a korai időkhöz képest; meg nem mondanám, hogy keresztény zenekart hallok, legalábbis egészen az utolsó számig, ahol a banda lelassít, és a mondanivalót is komolyabbra fordítja. (A dalban közreműködik egyébként Aaron Marsh is a Militia Group-os Copelandből.)
Húzhatja a száját, aki akarja, nekem tetszik az új Underoath, és kíváncsian várom, legközelebb mit hoznak össze a fiúk.

--kristóf--