Vissza a lemezajánlókhoz

ZAO
Where Blood And Fire Bring Rest
1998 Tooth & Nail Records

Kevés keresztény HC-albumot előzött meg akkora várakozás, mint a Zao harmadik nagylemezét, a 'Where Blood And Fire Bring Rest'-et. Nem is csoda, hiszen nem kevesebb, mint három(!) tag cserélődött ki a négytagú zenekarban a két lemez között. Egyedül az alapító tag dobos, Jesse Smith maradt. Ráadásul hamar híre ment, hogy az új torok, Dan Weyandt a black metalban szokásos énekstílust honosította meg a bandában, ami egy HC-csapattól nem várt fordulatnak számított néhány éve. (Azóta a helyzet rengeteget változott, nem kis mértékben épp a Zao hatására.) Azonban a stílusváltás nem korlátozódott az énekesre - a zene legalább annyit változott. A gyors, csapkodós részeknek annyi. A zene tónusa ellenben jóval borongósabbá, a hangzás pedig vagy tizenhat tonnával súlyosabbá vált. Kevésbé technikás is lett a muzsika, viszont a hallott témák érezhetően valahonnan a zenészek szívének legmélyéből törnek föl. Azt hiszem, ebben is rejlik az album sikerének titka, a hitelességében: a banda tagjai tényleg mindent kiadtak magukból a 'Blood And Fire' írása közben. Persze még a legjobb zenéket is el lehet szúrni rossz keveréssel, felvétellel. Hogy itt ez véletlenül se következhessék be, arról a jól ismert trió: Bruce Fitzhugh producer (aki mellesleg a Living Sacrifice énekese-gitárosa), Barry Poynter hangmérnök, és Jason Magnusson, a producer jobbkeze gondoskodott. Különösen jól kijönnek a Dan által halkan, szinte suttogva mondott szövegrészek - a 'mesterek' jó munkát végeztek.
Az CD-t lezáró instrumentális szám, a 'Violet' a hab a tortán. Még mondja valaki, hogy a szigorú zene művelőinek nincsenek érzelmeik! A 'Violet' Brett Detar szerzeménye, akinek úgy látszik, már ekkor megmutatkoztak lírai hajlamai. A művet a szerző adja elő, mégpedig zongorán. Egyszerű, de nagyon hatásos dal, a végén hallható szívdobogás pedig teljesen elringatja az embert. A fiúk ügyeltek arra is, hogy ne legyen olyan érzésünk, mintha száznyolcvannal mennénk a betonfalba: a 'Violet'-et megelőző 'The Latter Rain' utolsó három és fél perce (ja igen, több mint hat perc hosszú nótáról van ám szó) alatt van időnk 'lelassítani'. Itt igazán jól érvényesülnek a már említett halk szövegrészek - jobb, mint a 'Vers mindenkinek'.

--kristóf--