Új lap

„Élt egyszer egy idős szerzetes. Egyszer úgy érezte, eleget élt e világban, ezért elindult, hogy bebocsáttatást kérjen a mennyek kapuján. Kopogtatott, de nem nyitottak neki ajtót. Hazaballagott és kivonult az erdőbe szerzetesnek. Napjait szüntelen imádkozással és önmegtartóztatással töltötte. Így telt el egy év. Akkor újra kopogtatott a mennyország kapuján. Ekkor sem nyílott meg előtte. Úgy gondolta, még mindig nem áll készen rá. Hazatért, és egy kórházban vállalt beteggondozást. Egy évig ápolta a betegeket nagy odaadással, kötözte vérző sebeiket, alázatosan öltöztette, tette tisztába őket. Újra a mennyek kapujához ballagott és kopogtatott. „Még nem állsz készen”, hallotta a hangot és a kapu most sem nyílt meg. Szomorúan sétált a tengerparton, amikor egy kisgyermeket pillantott meg, amint a kövekkel játszott. „Nézd, milyen szép a naplemente”, mondta neki a gyermek. A szerzetes odanézett és rádöbbent: eddig teljes erejével szolgálta Istent és embertársait, de eközben nem vette észre Isten alkotásainak szépségét, és amíg nem látta meg az apró csodákat nem juthatott be a mennyek kapuján.”

„A létezés látható, csendes csodává szelídül. Apró történések a világegyetem sodró életében.”

A művésznek is észre kell vennie, Isten teremtményeinek apró csodáit és kötelessége ezt megmutatni másoknak is. Ezeknek az apró csodáknak nagy részét lakóhelyem környékén fedezem fel, a Duna partján, ártéri erdőiben. A Duna inspiráló hatással bír a művészre. Talán ezért is volt és van annyi kiváló művész a Duna közelében. Szőnyiék, Ferenczyék, Patay László és még folytathatnám a sort. Folyónk kettőssége különleges. Egyrészt az állandó mozgás, változás, hullámzás. Beszédes és vallomásra fakasztó. Másrészt nyugodt hömpölygése a végtelenséget sugározza és elgondolkodtató, meditatív.

Az ember egyik legősibb élőhelye az erdő. Táplálta és menedéket adott. Talán ezért érezzük magunkat olya otthonosan az erdőben. Ezért olyan megnyugtató a csendje, és a fák mintha titkos testőrként vigyáznának gondolataink zavartalanságára.