008./ Ételverseny
Egyszer Étel ország királyának fülébe jutott, hogy alattvalói között csúnya torzsalkodás folyik. Nosza több sem kellett a királynak, szétszalasztotta belső szolgáit: a különböző ízű palacsintákat, hogy azonnal hívják trónja elé a békétlenkedőket. Nagy volt az uralkodó álmélkodása, amikor végignézett az egybegyűlteken és látta, hogy országa valamennyi lakója ott szorong a palota dísztermében. Éktelen haragra gerjedt.
- Tehát ti valamennyien veszekedéssel töltitek a napot? És mi keltett viszályt, köztetek?
Támadt erre olyan hangzavar, hogy csak úgy rengett bele a palota. A szolgáknak elzsibbadt a karjuk a csengőrázástól, mire úgy - ahogy elnémult az egybegyűlt étel - sereg.
- Micsoda viselkedés ez? Egyszerre csak egy beszéljen! - mordult fel a király. - Méghozzá az, akinek megadom a szót. Talán mondd el te, Kocsonya testvér, mi rágja alattvalóim szívét. Beszélj, hallgatlak, ahogy látom te vagy a legrendíthetetlenebb.
- Felséges királyunk - reszketett minden izében a Kocsonya. Nem is lehetne megállapítani, mikor és hogyan kezdődött, elég az hozzá, hogy egyre vadabb és vadabb vita folyik közöttünk...-
- Dehát miről? - hördült fel a király.
- Azon vitázunk hogy melyikünk az emberek kedvence - mondta szemlesütve a Kocsonya.
- Hahaha - kacagott a király. - Szóval azon vitatkoztok, kit szeretnek legjobban?! És mire jutottatok?
- Semmire - rezegte lemondóan a Kocsonya. Sosem jutunk el a döntésig, mert a Halászlé, és a Lecsó, akiknek köztudomásúan a legcsípősebb természetük van, túlkiabálnak mindenkit.
- Úgy?! A Halászlé és a Lecsó tehát kedvenceknek tartják magukat?
- Igen - reszketett a Kocsonya.
- Nem akarom, hogy országomban viszálykodás legyen - jelentette ki a bölcs király. Elrendelem, hogy holnaptól,tíz napon át megrendezzük a Legjobb étel címéért folyó versenyt.
- Éljen, hurrá - ujjongott ekkor a tömeg, csak a Kukoricamálé, Krumpli ganca, és a Kukoricakása maradtak csendben. Őket nem érdekelte a verseny. A húsételek sok százféle finomabbnál - finomabb változata mellett nem számítottak sikerre.
Másnap reggel valamennyien felsorakoztak a hófehér abrosszal terített, gyönyörűen díszített asztalon, aztán várták, hogy válogassanak az emberek.
Szegény vándor volt az első vendég. Ruhái cafatokban lógtak és talán már meg sem tudta volna mondani, mikor evett utójára főtt ételt. Az éhség nem is hagyta sokáig válogatni és pár pillanat alatt bekebelezett négy rántott szeletet. Az ételek szedelőzködni kezdtek. Mire várjanak, megvan a nyerő.
- Hohó! Végén csattan az ostor. Ez az ember éhes volt, és eddigi élete során nem igen ehetett ilyen finomakat, de várjuk meg, mit választ majd a hatodik - nyolcadik napon?- mondta a király.
- Mit választana? - pityergett a Lecsó, akkor is teletömi magát húsétellel, és fütyül valamennyiünkre.
- Én nem venném olyan biztosra, azért azt ajánlom, hogy folytassuk a versenyt - mondta a király.
Ettől kezdve a szegény legény mindennap betért a versenyre és az első napokban valóban húsételeket választott. A negyedik napon azonban már valahogy nem kívánta a túl zsíros, tömítő falatokat, és hosszú szemlélődés után egy ínycsiklandozó illatú paprikás krumplit választott. A krumplicskák ugy megörültek, hogy táncra perdültek a piros lében, a király pedig sejtelmesen elmosolyodott. Másnap megint húst evett a szegény legény, de hatodik napon, a Lecsó mellett döntött.
- Na látjátok? - mondta a király. Azt hiszem érdemes várnunk ahhoz, hogy rájöjjetek egy nagy - nagy igazságra.
Másnap alig foglalták el helyeiket az ételek a hófehér asztalon, egy középkorú ember tért be a terembe, négy gyermekével. A legkisebb alig látszott ki a földből, a legnagyobb meg, már apja válláig ért.
- Nézzétek csak - csillant fel az ember szeme, ahogy végigtekintett a hosszú asztalon. - Kukoricakása, forrón, hideg tejjel nyakon öntve. Hü, de sokat ettem belőle kicsi koromban. Persze megesett, hogy tej helyett olajjal kente be a tetejét édesanyám, csak úgy tessék-lássék módra, és az is előfordult, hogy üresen kanalaztuk a vízben főtt nyögvenyelőt.
- És jó volt? - kíváncsiskodtak a gyerekek.
- Hogy jó - e?! Igen, mert nem volt válogatnivalónk. Örültünk, hogy az is került, szegényes asztalunkra. Akár hiszitek, akár nem, már majdnem két évtizede hogy utójára ettem és most... most valahogy megkívántam a kását.
- Én is... én is... - mondták a gyerekek.
Mindjárt oda is telepedtek az asztal mellé és egyik a tejjel leöntött kását, másik az olajosat, harmadik a málét, negyedik a puliszkát húzta maga elé. Mindegyik megkóstolta mind a négy félét és a szegényes kukorica ételek el is fogytak az utolsó morzsáig.
- Hahaha - kacagott jóízűen a király, amikor a jóllakott vendégek elmentek. - Látjátok! Ki merné ezek után biztosan állítani magáról, hogy ugyanaz az ember hajlandó napokon, sőt heteken át beérni vele? Hogy nem vetne szemet más ételre, nem kívánja meg azt is, amely közöttünk a legszegényesebb falatnak tartja magát, de az emberekben régi hangulatot, keserédes emlékeket ébreszt. Remélem, nem vitáztok többé, inkább azon lesztek, hogy minél több örömöt szerezzetek egymásnak, meg az embereknek.