019./    Az asztag meg a zsák

     Nevenincs országnak rég eltűnt falujában, volt egyszer egy szegény asszony, annak egy fia. Olyan kicsi volt a fiú, hogy alig látszott ki a földből, de már munkát vállalt, hogy özvegy anyjának támasza lehessen. Talán a sok munka tette erőssé, de elég az hozzá, hogy az emberek szeme - szája elállt, amikor látták: a gyermek úgy hordja - viszi a nálánál nagyobb zsákokat, mintha pihét röppentene. Mire emberré cseperedett Jankó, nem akadt az országban olyan legény, aki birokra kelt volna vele. Egy napon így szólt anyjához:

     - Elmennék szerencsét próbálni, anyám!

     - Hova - merre mennél édes fiam. Dolgozni mindenütt kell, és aki dolgozik, nem ér rá szerencsét próbálni! - sírta az anyja. De végül is mit tehetett szegény özvegy, sütött egy tepsi hamuba sült pogácsát, és elbúcsúzott a fiától.

     Mikor Jankó az erdő közepén járt, kivágott két hatalmas szálfát, és egykettőre cséphadarót készített belőle, nehogy megszólják: szerszám nélkül keres munkalehetőséget. Vállára kapta az irdatlan szerszámokat, és dudorászva haladt tovább.

     Így érkezett el a királyi székhelyre. Bekopogtatott a palotába, és elmondta, hogy munkát keres. A király éppen az erkélyen üldögélt és azon törte a fejét, hogyan kellene kicsépeltetni tengernyi búzáját, hogy minél kevesebb essen le belőle, munkadíj fejében. Amikor megpillantotta Jankó vállán az iszonyatos nagy cséphadarókat, felugrott.

     - Rád bízom azt a semmi kis asztag búzámat, de úgy dolgozz ám, hogy egy szem se maradjon a kalászokban. Béred naponta egy zsák búza - mondta Jankónak, azzal rámutatott egy akkora asztagra, hogy ötszáz ember sem érte volna körül.

     Jankó nem ijedt meg, inkább örült, hogy hamar munkát talált. Azonnal hozzá is fogott, és úgy verte a búzát a hatalmas cséphadarókkal, hogy rengett bele a föld, s a palotában összekoccantak az almáriumban parádézó kristálypoharak. Harmadnapra készen lett.

     - Szedj tele egy zsákot! - szegte meg szavát a király, és menj, isten hírével.

     Még szerencse hogy Jankó nyugodt természetű volt, mert ha nem az, bizony mondom, nem marad épen a király. Ha te úgy, én is úgy - gondolta a legény, és megszólalt.

     - Holnap ilyenkor hozom a zsákot! - azzal elsietett.

     - Édesanyám! - kiáltott be a házba, ahogy hazaért. - Szedje össze íziben valahány ponyva, zsák akad a faluban, bontsa szét valamennyit, és varrjon belőle akkora zsákot, hogy háromszor beleférjen ez a kulipintyó - mutatott viskójukra jókedvűen, Jankó.

     A szegény asszony úgy tett, ahogy fia kérte. A király éppen szunyókált, mikor Jancsi a hatalmas zsákkal visszaért. Akkor ébredt fel, amikor a legény az utolsó szem búzát szedte a hatalmas zsákba.

     - Mit művelsz, te éhenkórász? - kiáltott a király.

     - Kimértem, a béremet, felséges királyom. Így alkudtunk, nem? Egy zsák búzát mondtál... naponta, aztán a három napra egyet ajánlottál, és amilyen az asztag volt, olyan ez a zsák is - mondta a fiú, s vállára kapva a zsákot, mellé a cséphadarókat, indult a kapu felé.

     Kapdosott a király fűhöz - fához, végül is megparancsolta, hogy szabadítsák el a legbőszebb bikát, hadd tiporja halálra a csalafinta legényt. Már majdnem kívül volt az udvaron Jankó, amikor hallja, hogy dübörög mögötte a bika. Lekapta válláról az egyik cséphadarót, kétszer - háromszor megforgatta a feje felett, aztán fejbe kólintotta vele a fújtató jószágot. Fel is fordult szegény pára azon nyomban. Jankó felhajintotta a bikát, a zsák mellé a vállára, és indult, mintha mi sem történt volna. Ahogy ő nem nézett hátra, úgy én sem, így nem tudom elmondani mit tett haragjában, a király.

     Harmadnapra ért haza a legény, mivel batyuja miatt meg kellett kerülnie az erdőt. Alig lépett be az udvarba, a zsákot a viskó falához támasztotta, mire a rozoga tákolmány, úgy összeomlott, mintha ott sem lett volna. Hej, sírt - rítt a szegény asszony, de a fia vigasztalta.

- Sose búsuljon édesanyám. Húsunk, kenyerünk van, majd lesz házunk is! - mondta, azzal munkához látott. Két kő között lisztté őrölt egy véka búzát, megnyúzta, és nyársra húzta a bikát, s alig telt bele pár óra, olyan ízletes vacsorát készített, hogy a király is megnyalhatta volna utána mind a tíz ujját. De öt nem hívta a kutya sem, annál inkább a falu apraját - nagyját. Úgy fénylett a jóllakott emberek szája körül a pecsenyezsír, hogy Jankónak belemelegedett a szíve tája. A tenger sok búzát eladta, és olyan takaros házat épített, hogy csodájára jártak az emberek. Kár, hogy az óta, a faluból nagyváros lett, igy nem ajánlhatom, hogy ha arra jártok, győződjetek meg róla. Igy aztán vagy elhiszitek, amit hallottatok, vagy sem.