020./    Delilla

     Amikor árendásként a tanyára kerültünk, apánknak hosszu ideig nem volt lova. Szántáskor, hordáskor, a faluból hozott kölcsön igát, azzal végezte el a nehéz munkát. Persze a lovakat nem adták ingyen. Sok napszámot ledolgoztak értük szüleink.

     Két éve művelte így, a nyolc holdat apánk, mire összerakosgatott egy lóra valót. A szekeret jóformán egyedül állította össze.

     Egyik este azt mondta édesanyánk.

     -Aludjatok szépen, meglátjátok, holnapra nekünk is lesz lovunk.

     -Honnan? Igazából a mienk lesz? Mindig itt marad?- kérdeztük össze-vissza, egymást túlkiabálva.

     -Persze-mosolygott édesanyám. A vásárból hozza apátok. Kora reggel indul, délre biztosan visszaér.

     Az örömteli hír egyszeriben kiverte szemünkből az álmot, pedig édesanyánk altatónak szánta. Beszélgetni, tervezgetni kezdtünk.

     -Én lovagolni fogok, mondta Laci, de mindnyájan kinevettük, hogyan is ülhetne fel kurta lábaival, a hatalmas állatra?

     -Én rakok alá mindennap friss szalmát- ígérte Béla.

     Cukrunk olyan ritkán volt, hogy egyik alkalomtól a másikig szinte az izét is elfelejtettük, de elhatároztuk, hogy adunk a lovunknak almát, az termett a tanya körül elég.

     Másnap egész délelőtt nem leltük a helyünket. Lassan eljött a dél, és nem nagyon érdekelt bennünket az ebéd, pedig máskülönben örökké éhesek voltunk. Türelmetlenül vártuk a lovacskát.  Elkészítettünk neki az istállóban mindent. Puhára aljaztunk, a jászolba szénát halmoztunk, de csak nem akart érkezni a paripa. Már majdnem este volt, amikor az úton feltűnt édesapánk. A lovat vezetve tartott a tanya felé.

     Gyönyörűségesen, szép állat volt. Fekete, mint a legsötétebb éjszaka, szőrét csillogóra kefélték, szép hosszúkás homlokán messzire világított egy csillag formájú fehér folt. És milyen peckesen lépkedett? Édesapám megállt a lóval, az udvar közepén. Végignézet rajtunk olyan tekintettel, amely szinte kiáltotta felénk:

     -Na, mit szóltok? Milyen ügyes vagyok? Kevés pénzen ilyen lovat vettem. A legszebbet hoztam el a vásárból. Kicsit idős már, de még nem vén, pár évig elhúzza az igát.

     Egymást lökdösve kísértük a lovat az istállóba. Alig kötötte be Apánk a jászolhoz, mindjárt enni kezdett. Jóízűen ropogtatta a szénát, és közben fel-felnyerítve, ránk pillantott.

     -Hogy hívják édesapám? -tudakoltam.

     -Hogy, is? Na várj csak, pedig megmondta a gazdája, de amilyen furcsa ember volt ő maga is, olyan sosem hallott nevet adott a lovának. Na, megvan! Délillának hívják!

     Marika tréfás pukedlit csinált, a ló előtt?

     -Isten hozott nálunk, mesebeli táltos.

     Erre Delilla, egyik első lábával visszaköszönt, még a fejét is lehajtotta hozzá. Először azt hittük csak véletlen, amikor azonban sorra nekiláttunk a hajbókolásnak, és a ló mindannyiszor visszaköszönt, vége hossza nem volt a kacagásnak.

     Ugy kellett bennünket kizavarni az istállóból, akkor este. Az ágyban minduntalan Délilláról beszélgettünk. Alig tudtunk elaludni az izgalomtól.

     Nagynehezen reggel lett. S szaladhattunk az istállóba. Delilla akkor már az udvar közepén, a kocsi előtt álldogált. Édesapám éppen befejezte az istrángolást. Megfogta Delilla kötőfékjét, és kihúzatta a kocsit az útra. A kapunál megállt, hogy a tarisznyát elvegye anyánktól.

     -Hadd, üljünk fel mi is- rimánkodtunk, és máris csimpaszkodtunk,  egyik itt, másik ott. Apánk ránkhagyta, és amikor mindnyájan ott kuporogtunk a saroglyában, meghúzta a gyeplőt. Meghúzta egyszer, meghúzta kétszer, aztán már rángatta, de hiába. Delilla indulás helyett, hol az egyik hol a másik lábával pukedlizett, és hajbókolt, mint egy balerina. Kacagtunk, apánk is nevetett, de amikor hiába rángatta a gyeplőt, elkomorodott az arca.

     -Szálljatok le! Lefelé! Mind! –kiáltott ránk.

     Szipogva másztunk le a kocsiról. Odaszaladtunk anyánkhoz, riadtan kapaszkodtunk a szoknyájába, és figyeltük a fejleményeket. Apánk vezetni kezdte a lovat, és ment is szépen egészen addig, amig el nem engedte a kötőfákét.    Akkor egyszeriben megtorpant, mintha gyökeret vert volna a lába.  Apánk újra felült a kocsira, elővette az ostort, és rácsapott Delillára. Szegény keservesen felnyerített, két lábra állt, és ugy ugrált, hogy majd eltörte a kocsirudat. Hiába ütötte nem indult el, csak ugrált, és olyan kesevesén nyerített, mintha sírna.

     Édesapánknak sok minden eszébe juthatott mérgében, de egyszercsak rázendített a Rákóczi indulóra. Erre a ló felkapta a fejét, és elindult, s futott mindaddig, amig apám énekelt. Amint abbahagyta, nyomban megállt, és fejét hajtogatva bókolt. Lett ismét nagy nevetés, Apánk is elnevette magát, de nem jókedvében.

     -No, engem aztán rászedtek- morgolódott szegény, -Megvettem igát húzni, ezt a kimustrált cirkuszlovat. Még jó hogy eszembe jutott a dalolás, különben itt vesződhettem volna vele ítéletnapig. Ugyan, hogy adok túl rajta? Ki veszi meg tőlem ezt a táncos kedvű állatot?

     -Majd csak meg szoktatod valahogy- próbálta engesztelni anyánk.

     Delilla három évig volt nálunk, de apánk csak annyira tudta megnevelni, hogy nem igényelte az állandó ritmust, elég volt addig énekelni neki, amig elindult. A köszöngetésről, legnagyobb bánatunkra lassan leszokott, csak ha munka nélkül álldogált az istállóban, akkor örvendeztetett meg bennünket csodálatos tudományával.

     Három év múlva egy reggel arra ébredtünk, hogy Délillát elvitte Édesapánk a vásárba. Nagynehezen túladott rajta. Ugyancsak megtoldhatta az árát, hogy megkapja érte azt a nagydarab, sovány hosszu szőrű lovat, amelyet hazahozott. Az új lovat Jucinak hívták. Nem is tudott a semmit. Szántani azonban kettő helyett szántott. Lassan összeszedte magát, kiálló csontjai eltűntek, kigömbölyödött, hiszen édesapánk ugyancsak megbecsülte hűséges segítőtársát.

     Mi azonban hiába mentünk mókás kedvvel az istállóba, mint régen, a kedves, okos Délillához, csak Jucit találtuk ott. Szorgalmasan ropogtatta a szénát, és még arra sem érdemesített bennünket, hogy néha ránk sandítson.