021./    Ábécés csizmatalpak

     Amikor én gyerek voltam, ugyan úgy vártuk a telet, az első hóesést, mint ti, csak hát nekünk kínszenvedés volt a tél, a rossz idő. Hogyne, amikor csak a jégvirágos ablaküveg egy darabkáját tisztára kaparva csodálhattuk a hópihék szállingózását, a csillogó fehérbe öltözött téli világot.

     Zord időben a szegény ember gyereke iskolába sem mehetett mert nem volt miben. A csizmákat sokszor meg lehetett talpalni, fejelni, foltozni, sarkalni, az igaz, de pénzbe került, és mindig abból volt a legkevesebb. Ott, ahol nyolcan ülték körül az asztalt, jó, ha betevő falat akadt. Így aztán, akárhogy rimánkodtunk nagyanyánknak, csak ritkán engedett ki bennünket hógolyózni, hóembert csinálni. Ilyenkor megígértük, hogy úgy vigyázunk a ruhánkra, csizmánkra, mint a szemünk fényére, és alig egyszer - kétszer iszonkodunk végig a befagyott kátyúkon, csak mehessünk.

     Mi, lányok, felvettük a flanelruhát, a patentharisnyát, lábunk fejét kapcába csavartuk, és bebújtunk a már ki tudja hányadszor javított csizmába. Nagyanyánk megkötötte hátul az, elöl keresztbe vetett berliner kendőt, fejünket is bebugyolálta és iszkiri: máris futottunk neki a világnak. Milyen kevés is kellett akkoriban egy gyereknek a boldogsághoz?!

     Nagy víz is volt a faluban, a Körös, de az órányi járásra esett, így a házunk előtt lévő földes kocsiút kátyúiban összegyűlt, és megfagyott tócsán csúszkáltunk.

     Történt egyszer, hogy iszonkodás közben vizes lett a lábam feje. Rémülten láttam, hogy az egyik csizmatalpam kilyukadt. Elszontyolodva indultam befelé. Mit szól majd nagyanyám, aki lelkemre kötötte: ne vigyem túlzásba, mert ha kilyukad a csizmám, másnap nem tudok iskolába menni. Nincs pénze talpalásra. Ahogy pityeregve, a lábbeli sarkán lépdelve ballagtam, Faragó bácsi háza elé értem, aki foltozóvarga volt. Cipész, aki úgy örült a legkisebb munkának is, mintha új cipőt rendeltek volna nála. Persze, hogy örült, hiszen a munka pénzt hozott, abból pedig neki is kevés volt.

     - Bemegyek! - gondoltam. Faragó bácsi jó ember, és hátha varázsolni is tud, betömi valamivel a lyukat, vagy megragasztja.

     Az ajtó csilingelt, amikor benyitottam. Zsongító meleg volt. Faragó bácsi szájában ott sorakoztak a faszögek, onnan szedegette a kalapács alá, ahogy a talpat rakta fel egy jókora lábbelire.

     - Na, mi szél hozott, lányom? - kérdezte somolyogva.

     - Csak... csak benéztem!

     - Átfáztál? Jöttél melegedni, mi? Sosem tudjátok, mi az elég, aztán meg jön a betegség. Szegény nagyanyátoknak nincs elég baja veletek? - korholt kedvesen.

     - De... amikor olyan jó egy kicsit csúszkálni, hógolyózni.

     - Ülj le, melegedj meg, aztán fuss neki újra. Addig fuss, amíg gyerek vagy. Ha megöregszel, már úgysem csúszkálhatsz. Örülsz, ha melegen lehetsz.

     Leültem a háromlábú suszterszékre, és pirossá fagyott, zsibbadt kezeimet melengettem.

     - Hóval kellett volna bedörzsölnöd, mielőtt bejöttél, így beleáll a hideg. Estére meg kirepedezik, legjobb, ha lepisiled. Nincs annál jobb orvossága a szélkifúvásnak! - mondta Faragó bácsi.

     Hogy vallhattam volna be neki, hogy már beleállt, és nemcsak a kezembe, hanem a vizes lábfejembe is. Összeszorítottam a fogam, és tűrtem. Tudtam, hogy a fájdalom hamar szűnik, megszoktam.

     - Nem volna kedved olvasni egy kicsit a kalendáriumból? Hosszú a nap, legtöbbször egyedül vagyok, és ha ráérnék is, nem nagyon ismerem a betűket, csak bogarászni tudom őket, neked meg úgy megy, akár a vízfolyás.

     - Hát az igaz. Olvasásból mindig megdicsér a tanító úr! - mondtam és leemeltem a szögről az agyonforgatott kalendáriumot. Volt abban minden. Vers, mese, nagy emberek élettörténete. Olvasni kezdtem. Szépen, érthetően. Faragó bácsi látható gyönyörűséggel hallgatta azt, amit már úgyis kívülről tudott. Egyszer csak megszólalt.

     - Te lány! Neked lyukas a csizmatalpad, tócsa kerekedett a lábad alatt!

     Próbáltam, a szék alá vonni, a nyűttes csizmát, de nem hagyta annyiba, amíg le nem húztam. Az ujja átfért a lyukon.

     - Ejnye - ejnye, adta - teremtette! Ilyen lyukas csizmában mégy iszonkodni? Megérdemelnéd, hogy elfenekeljenek! - mondta, a viseltes lábbelit mustrálgatva. Aztán egy kosárban kotorászott, nagy csizmákról leszedett, ócska talpak között válogatott. - Na, ez kiadja! - örült meg, és elővette a dikicset, hogy kiszabha a foltot.

     - Te csak olvass, mihaszna. Azt hiszed, ingyen reparálom meg a lábravalódat? - mordult rám, de több szívvel, mint haraggal, és én olvastam. Soha olyan boldogan. Szemem előtt még szebbek lettek a betűk, színesebbek a történetek, és mire néhány oldalon túljutottam, a kályha mellett megszáradt csizmát munkába foghatta Faragó bácsi. Nem tartott sokáig, amíg a talpra odafabrikálta a foltot.

     - Ehun - e! De nehogy azt hidd, hogy újjávarázsoltam. Csak azt tettem, amit lehetett. Mutasd a párját. Na, ebbe is hálni jár már a lélek, de pár napig még kihúzod vele. Úgy látszik te inkább bal lábbal iszonkodsz! - mosolygott, aztán visszaadta a lábbelit.

     - Nem tudom, nagyanyám mikor fizeti ki - nyögtem.

     - Nagyanyád? Tied a csizma, nem? Te tetted tönkre! Fizesd ki te.

     - Nekem nincs pénzem... Édesapámék nagyanyámnak küldik Pestről, a ránkvalót. Oda szegődtek házmesternek, de minket nem fogad be a háziúr és...

     - Tudom... de azt is, hogy van mivel fizetned. Olvasni tudsz, és amit az ember tud, az mindig érték. Most egy csizmatalp az ára. Ezen túl, ha átfázol a hógolyózásban, csúszkálásban, rám nyitod az ajtót, és végigolvasod a kalendáriumot. Apránként. Jó? S ha netán közben, akad egy valamirevaló leszedett férfitalp, hát valahogy majdcsak kihozom belőle a másik csizmád foltját is.

     Mit meg nem ígértem volna Faragó bácsinak örömömben?! Hát még nagyanyám, amikor meghallotta, hogy egy gonddal kevesebb. El is nevezte a csizmám talpát ábécés csizmatalpnak, de hát az a baj, hogy minden elkopik egyszer, és a szegény ember, mindig a telet érzi leghosszabbnak. Alig vártuk a tavaszt, hogy mezítláb futhassunk neki a nagyvilágnak! És a nyár?! A gyümölcs, az árokparti vadsóska, a gomba, az útszéli eperfák, az erdei szeder?! Ingyen volt, valósággal isten tenyeréből vettük el, és csodálatos ízüket nem felejtjük el, amíg csak élünk.