024./    Az öreg kovácsmester

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovácsmester. Nem volt annak se családja, se rokona, csak igen-igen sok jó barátja. Mert aki csak ismerte a becsületes, jószívű embert, az mind szívesen szegődött barátjául.

     Egy napon az öreg kovács nehéznek érezte kezében a kalapácsot, és eszébe villant, mi is lesz az ő kedves műhelyével, ha egyszer örökre lehunyja a szemét. Nagyon szívéhez nőtt minden szerszám, amit hosszú, dolgos élete során, apránként összegyűjtögetett. Hü, barátja is lett az üllő meg a kalapács, a fujtató és a reszelő, nem akarta hát hogy halála után dobra verjék, széthordják a neki oly kedves tárgyakat, ezért elhatározta, hogy segédet fogad. Ha aztán kedvére való legény kerül a műhelybe, arra hagyja minden vagyonát.

     Nemsokára jött is egy segéd, de három nappal kitelt az esztendő, mert szerfelett lusta szerzet volt. Csak azt leste, mit ehet, a munkával nem törődött. Megszomorodott az öreg kovács, és azt kívánta, hogy ne haljon meg addig, amíg olyan segédet nem talál, aki megbecsüli a szívének oly drága műhelyt. A következő segéd sem volt jobb, mint az első. Ez meg naphosszat ivott, és bizony többet ütött a kalapáccsal az üllő mellé, mint a forró, vasra. Ennek is kiadta az úját az öreg, és ha lehet még jobban elszomorodott. Megpróbálta vagy tíz kovácslegénnyel, de egyik sem volt jobb a Deákné vásznánál. Vagy lusta, vagy enyveskezű, vagy nagyhangú, vagy szívtelen segéd akadt csak, így hát az öreg elhatározta, inkább sorsára hagyja szegényes birodalmát, mint egy olyan legényre, aki idő előtt elkótyavetyél mindent.

     Történt egy este, hogy az öreg kovács ekevasat kalapált, és bizony erősen elfáradt. Éppen abba akarta hagyni a munkát, amikor valaki megkopogtatta a műhely, parányi ablakát. Egy legény állt az ablak alatt és beszólt az öreghez:

     - Engedjen be, kedves mester, látom nagyon elfáradt, majd én segítek.

     Az öreg kovács odatotyogott az ajtóhoz, és kinyitotta.

     - Aztán érted-e a mesterséget, fiam - kérdezte a mosolygó képű legénytől.

     - Nem értem, de szeretném megtanulni, és meg is tanulom, ha megmutatja, hogyan kell bánni a kalapáccsal.

     Felcsillant a szeme az öregnek, és beljebb tessékelte a legényt.

     - Honnan jössz, fiam?

     - Három napja úton vagyok, munka után kajtatok ..

     - Éhesnek, fáradtnak látszol, egyél előbb, aztán neki foghatunk ..

     - Hej, evésre lesz idő, mester uram, fogjuk előbb munkába a vasat, mert látom, már-már kihűl, és úgy nem sokra megyünk vele - nevetett a legény, azzal ledobta parányi bugyrát, és marokra kapta a kalapácsot. Maga csak dirigáljon, hogy hova üssek, és mekkorát. Van nekem erőm bőven!

     És elkezdődött a munka. Forró volt a vas, a legény homlokáról szakadt a verejték, de vidáman, nagy kedvvel dolgozott, ahogy a mester irányította. Az öregnek is melege lett, de neki inkább a szíve táján, mert jólesett látnia, mekkora buzgalommal serénykedik újdonsült segédje. Amint elkészültek a munkával, jóízűen megvacsoráztak, és nyugovóra tértek. Reggel aztán így szólott az öreg, a legényhez?

     - Öreg vagyok már, nem tudom, lesz e még időm, hogy beavassalak a kovácsmesterségbe, amely a legszebb az egész világon. De ha akarsz, maradj, szívesen látlak, nekem már nehezemre esik a munka.

     A legény pedig maradt, és egyre jobban elsajátította a kovácsmesterséget. Mert a kovácsmunkához nemcsak erő kell ám, ész is, hiszen hiába van erő, ha nem tudja az ember hová, és mekkorát üssön a kalapáccsal.

     Egy szép napon az öreg elhatározta, hogy tudatja a legénnyel végakaratát. Bár a viselkedése ellen semmi kifogása nem volt, úgy gondolta, előbb mégis próbára teszi segédjét. Azt mondja, hogy bemegy a városba, de csakhamar visszatért, és álruhában belépett a műhelybe.

     - Jó napot legény .. dolgozgatsz? - kérdezte elváltoztatott hangon.

     - Dolgozgatok, ha van mit, de mostanában, szerencsére - mindig akad.

     - Aztán kié ez a műhely? A tied talán? - kérdezte az idegen.

     - Hogy volna az enyém?! A legjobb emberé, akit valaha ismertem. Az apámnál is jobban szeretem, hálával tartozom neki, mert akkor adott fedelet a fejem fölé, kenyeret a kezembe, amikor legjobban rá voltam szorulva.

     Hej, de örült az öreg kovács a legény szavainak. A szeme is könnybe lábadt a boldogságtól. Még jó, hogy a legény nem látta, mert fel sem nézett munkájáról, különben mindjárt észrevette volna, hogy itt valami hiba van.

     - Egy ekevasra volna szükségem, de a gazdád igen sokért adja...de most jókor jöttem, nincs idehaza. Látom, van egy csomó kész barázdahasogatótok, talán számát sem tudja, adjál el egyet. Te is jól jársz...én is nyerek rajta. Tudod mit? Add ide fél áron, a gazdádnak meg ne szólj, vágd zsebre a pénzt.

     - Micsoda? - kiáltotta mérgesen a legény. - Nem restelli öreg ember létére ilyesmit kérni tőlem?! Takarodjon innen, amíg szépen mondom, mert ha el nem kotródik, ezzel a  tüzes vassal verem ki magát a műhelyből, de akkor bélyeget is égetek a hátára.

     No erre „az idegen” jobbnak látta, ha kereket old, kihátrált a műhelyből, és otthagyta, a dühöngő legényt

     Amikor az öreg kovács eredeti gúnyájában visszatért a műhelybe, a legény azzal fogadta:

     - Amíg maga odajárt besettenkedett ide egy bajkeverő. Ekevasat akart .. fél áron!

     - Aztán...adtál-e neki fiam?

     - Hogy adtam volna, a maga engedélye nélkül, kedves mester? Meg aztán az a bitang azt akarta, hogy csapjam be magát!

     - És te mit tettél?

     - Amit kellett! Kizavartam és megmondtam, hogy színét se lássam többé, mert rásütöm a latrok bélyegét.

     Az öreg kovács megölelte a legényt, és elmondta, mi a szándéka vele. A legény szabadkozott, tiltakozott, hogy hát nem érdemli ő azt meg, inkább ő tartozik hálával, meg aztán nem is azért tette, hogy jutalmat kapjon. De az öreg csak mosolygott, és átnyújtott a legénynek egy írást, amely szerint fiává fogadja, s minden vagyonát rá hagyja.

     De nem is bánta meg soha az öreg kovács, hogy fiává fogadta a becsületes legényt. A mester a pihenéstől, szerető kímélettől új erőre kapott, és még sok-sok esztendeig gyönyörködhetett édesnek érzett fia munkájában. Legnagyobb örömére a legény hamarosan megházasodott, dolgos, rendes lányt hozott a házhoz, és hamarosan megörvendeztették a szívét egy unokával.

A szerszámok pedig szinte csilingelve dolgoztak tovább, a fiatal mester fürge keze alatt. Talán még ma is ott élnek a parányi műhelyben, hacsak azóta el nem kopott valamennyi.