027./  A libuskák tollai

     Ki tudja hány száz éve, amikor még a párnákat nem tollal, hanem illatos füvekkel töltötték meg, élt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy kislánya. Még járni sem tudott jóformán a gyermek, amikor kitört a háború, és apját elvitték a harctérre.  Csúnya dolog a háború, és drága mulatság annak, aki fegyver hijján, puszta életével kénytelen harcolni. A kislány édesapja soha nem jött vissza. A szegény özvegy, látástól vakulásig dolgozott, hogy a gyereknek meg legyen a betevő falatja, de bármennyire meggyötörte a munka, fáradtsága azon nyomban elmúlt, ha a vékonyka karok átölelték.

     Történt egy napon, hogy a kislány megbetegedett. Félrebeszélt, hánykolódott az ágyban és hiába volt a borogatás, a gyógytea, nem használt semmi. Orvost akkoriban még ritkán látott a szegény ember, füvesasszonyok gyógyították a rájuk szorulókat. Az özvegy is elhívott egy gyógyító asszonyt. Alig érkezett meg a néne, a konyhát különböző, émelyítő, illatok töltötték be, több fazékban forrt - rotyogott a sokfajta gyógyfű. Akadt olyan giz-gaz is, amit a füvesasszony elégetett és miközben az illatos, halovány füst kígyózva szállt, alig mozgó szájjal, varázsigéket mormolt. A kislány semmiről sem tudott, feküdt, akár egy darab fa, eszméletlenül, valahol az álom és a rémlátás mezsgyéjén bolyongva.

     - Meggyógyul-e a kislányom? - kérdezte kezét tördelve, remegő hangon az anya, amikor a néni távozni készült.

     - Remélni kell... mindig csak remélni - mondta és elment.     

     Az anya ott ült a kislány ágya mellett és szívében egyre fogyott, a remény. Már éjfél felé járhatott az idő, amikor a kis beteg végre felnyitotta a szemét és megszólalt:

     - Édesanyám... szomjas vagyok.

     - Mit hozzak, kincsem? Tejecskét, forrásvizet? - öntötte el, a boldogság az asszony szívét.

     - Forrásvizet szeretnék... de jó hideget...

     Az anya odavitte kislányának a forrásvizet, persze dehogy volt az jó hideg, hiszen azzal többet ártott volna, mint amennyit használt. A beteg ivott egy - két kortyot, aztán így szólt:

     - Rázza fel édesanyám az ágyam, úgy tör... olyan kemény...

     Az özvegyasszony áttette kislányát a dikóra, miközben fekhelyét felpuhította. Már amennyire a derékaljban zizegő szalmát és a vánkost megtöltő, agyonfeküdt füvet lehetett.

     - Jobb-e már kislányom? - kérdezte.

     - Egy kicsit - sóhajtotta a beteg, de még most is olyan kemény. Nyomja minden porcikámat, édesanyám. Olyan jó lenne sokáig aludni, valami puha, zsongítóan meleg ágyban.

     Sokáig mocorgott - forgolódott, míg végül is elnyomta az álom. Az édesanya szeméből kicsordult az öröm könnye, ahogy elnézte a békésen alvó, csonttá soványodott gyermeket. Nem akarta, hogy sírásával felébressze a kislányt, ezért kiment a küszöbre és ott búslakodott, sírdogált. Egyszer csak odatotyogott hozzá a gúnár és azt mondta:

     - Hallod - e, gazdaasszonykánk, mondanánk neked valamit. Hallottuk, hogy pásztokánknak kemény az ágya, nem tud pihenni szegény. Mi szeretjük öt, és mert alig várjuk, hogy újra terelgessen bennünket a zöld réten, felajánljuk tollainkat. Tépj meg bennünket és tömd meg a vánkosát puha, meleg tollacskákkal. Meglátod mindjárt gyorsabb lesz a gyógyulása.

     Ámult - bámult az özvegyasszony a gúnár szavain.

     - Te szóltál hozzám, gúnárocska? - kérdezte hitetlenkedve.

     - Én hát, ki más lett volna? - gágogta a gúnár.

     - Azt mondtad: tépjem le rólatok a hófehér tollakat?

     - Igen, hogy beletömhesd az apraját Katica vánkosába...

     - De hiszen a tépés fáj, nem féltek tőle?

     - Ugyan?! - gágogta vidáman a gúnár. - Katicának is fáj a betegség, szívesen tűrünk mi is egy kicsit, csak segíthessünk.

     - Jó... jó - aggodalmaskodott az özvegy, de mi lesz, ha pihéitek nélkül fáztok majd, ha betegek lesztek ti is? Biztosan azért van a tollruhátok, mert szükséges az életetekhez...

     - Ne félts minket, gazdaasszonykánk: majd meggyulladunk benne. Ha tudnád mennyit szenvedünk nyaranta a tollbundában! Hidd el: szívességet teszel, ha megszabadítasz bennünket pihéinktől.

     Az özvegy úgy tett, ahogy a gúnár kérte. Alig telt bele negyedóra, mindhárom libácskájáról letépte a tollat. Nagyon furán festettek a jószágok lemeztelenítve, de cseppet sem látszottak bánatosnak. Vidám gágogással futkároztak ide - oda, fel - felröppenve.

     Térült fordult az asszony és máris elkészült a világ első pihepárnája. Oh, micsoda finom érzés volt ráhajtani elfáradt fejét milyen jól esően simogatta az aludni vágyó arcot! Alig várta, hogy kislánya feje alá igazíthassa a könnyű párnát.

     - Oh, édesanyám, micsoda puhaság... milyen simogató melegség... mivel tömte meg a párnácskámat? - örvendezett a kis beteg.

     - A libuskák tollával. Ők ajánlották fel neked, hogy mielőbb meggyógyulj és legeltethesd őket. Nagyon szeretnek téged a papatyik kislányom.

     - Letépte a tollukat, édesanyám? És nem fájt nekik?!

     - Egyetlen hangot sem hallattak, hiszen olyanért szenvedni akit szeretünk, bírható fájdalom, vagy inkább melengetően jó érzés. Legalábbis nálunk embereknél. Aludj szépen, de előbb igyál egy kis meleg tejet, mert különben sosem erősödsz meg.

     Katica elaludt és olyan szépeket álmodott a párnácskáján, akárcsak ti manapság. Meg is gyógyult hamarosan, és újra ott legeltette a mezőn jószívű libuskáit, akik a friss, zöld fűtől új tollakat növesztettek, amit újra leszedett róluk a gazdasszonyuk, és akár hiszitek, akár nem, Katica - hozományként - , lúdtolltól duzzadó párnákat, dunyhákat és derékaljat vitt magával új otthonába. Ö volt az első lány, akit nem füvel és szalmával töltött ágyneművel házasított ki az édesanyja.

     Azóta persze már valamennyien tollpárnán alszunk, és hideg téli éjszakákon, szívesen magunkra húzzuk a zsongító melegséget adó pehelydunyhát is.

     Hej, sokat is ér egy jól tömött, puha, pihepárna, és ha odafigyeltek rá, elalvás előtt, olyan mesét mond, amilyenre éppen vágytok... Próbáljátok ki!