028./    A szegény ember és a kender

      Élt egyszer egy szegény ember. Nem volt annak tizenkét gyermekén meg beteg felségén kívül az égvilágon semmije. Ütött-kopott kis vályogviskóban laktak, amelyért házbért kellett volna fizetniük. De csak kellett volna, mert fizetni nem tudott, nem volt miből.  A vályogviskó a falu leggazdagabb emberéé volt, akinek annyi, de annyi hasonló "bérháza" volt, hogy maga sem tudta mekkora a vagyona. Szinte neki fizetett lakbért az egész falu .. azaz csak fizetett volna ..

     A szegény ember már egy egész évi házbérrel tartozott, amikor felkereste a gazdag ember megbízottja, és azt mondta, hogy ha egy héten belül nem fizet, kirakja pereputtyostul a szabad ég alá. Hej de összefacsarodott a szegény ember szíve. Nem is maradt otthon, mert félt, hogy elsírja magát nagy-nagy bánatában, kiment inkább az erdő melletti, senki földjére. Leült a fűbe és keservesen zokogni kezdett.

     Egyszer csak megszólal a feje mellett, egy növény.

     - Sose sírj, te szegény ember! Adok én neked annyi pénzt, hogy el sem tudod költeni, ha megfogadod a tanácsomat. De előre megmondom, nem ingyen kapod a gazdagságot .. keményen meg kell dolgoznod érte.

     - Óh, dolgozom én szívesen - emelte fel könnyes szemét az ember. - De ha sehol nem kapok munkát, hogy tartsam el népes  családomat?

     - Na, adok én neked annyi munkát, hogy soha többet nem lesz gondod rá.

     - Beszélj hát, mindent megteszek, csak fedél maradhasson családom feje felett.

     - Évszázadok óta élek itt, ezen a réten. Minden tavasszal kihajtok, ősszel elszáradok, megfagyok. Nem bírom tovább ezt a haszontalan életet. Elárulom neked, mit csinálj velem, és ha megteszed gazdag ember leszel.

     A szegény ember még a szemét sem merte megrebbenteni, úgy hallgatta a növény parancsát, és alig fejezte be az a mondókáját, nagy boldogan felugrott, és futott haza, ahogy csak az ina bírta.

     Alig telt bele pár óra, a rét valamennyi növénye levágva, kévébe kötve hevert a földön. Csurgott a verejték a szegény emberről, meg a gyerekeiről, de folytatták a munkát.  A kévéket a patakhoz hordták, és beállították a vízbe.  Akkor aztán haza mentek. Három nap és három éjjel fúrt-faragott otthon a szegény ember, és minden embernyi emberré cseperedett gyermeke. Negyedik nap este, amikor besötétedett, elindultak megint a patak felé. Kiszedték a vízből a kévéket, és hazavitték. Mindent úgy tettek, ahogy a növény parancsolta. Összetörték a kemény szárat, és mikor kifésülték, sok- sok vékony szálacskát nyertek, amelyhez hasonlót addig sosem láttak. A finom, jó szagú szálakat csomóba rakták, és neki kezdtek a fonásnak. Dolgoztak a fürge ujjak, és az orsók, csakhamar megteltek erős, széttéphetetlen fonállal. Amikor már a kenderszöszt mind megfonták, és a sok gombolyagtól alig fértek el a viskóban, a szegény ember nekiállt a szövésnek. El sem tudjátok képzelni, mekkora örömet érzett, amikor meglátta, hogy a növénynek igaza volt. Vastag, tartós vászon került le a szövőszékről. Mire a házbérbehajtók egyhetes haladéka letelt, harminchat vég vásznat szőttek meg. Akkor aztán hóna alá kapott egyet belőlük, és elment a háziúrhoz.

     Hej, hogy elcsodálkozott a gazdag ember, amikor meglátta az újfajta anyagot! Ám hiába faggatta a szegény embert, honnan vette, kitől kapta, egyetlen szóval sem árulta el a titkát.

     De csak neki nem, mert aznap este összehívta a falu valamennyi szegényét, megmutatta nekik munkája gyümölcsét, és amit tudott mindent elmondott a kenderről. A falu szegényei nem szorultak rá többé a gazdag emberre, szebbnél szebb házakat építettek maguknak és serényen dolgoztak egész éven át.

     Látjátok, ha a szegény ember nem sírja el bánatát a réten, talán soha nem ismerjük meg a finom, erős kenderfonalat, és a belőle készülő ezer féle kelmét.