029./    A házsártos asszony

     Egyszer volt, hol nem volt, de az is lehet, hogy sosem volt, egy házsártos asszony. A legények veszkődtek érte, amíg lány volt, mert mézes mázos szavával kedvükben járt. Bezzeg, amikor férjhez ment a legszerencsésebb szerencsétlenhez, a méz és a máz eltűnt a beszédéből, arca többet volt mogorva, mint jellegtelen, és be nem állt a szája, ha férje tetteit kellett minősíteni. Pedig az ura mintaférj volt, eleinte leste felesége óhaját is, később a rajongása félelemmé változott, és örült, ha nem kellett találkozniuk. A dolgos gazda, látástól napnyugtáig szántott, vetett, aratott, kapált, ásott, később már csak azért is, hogy ne kelljen benn ülnie a házban. Kocsmába nem járt, a felesége mégis ugy fogadta, ha holtfáradtan hazaért:

     -Lehelj rám, te szeszkazán.

     Történt egyszer, hogy a szomszéd faluba vándorcirkusz érkezett. A gazda éppen a malomban járt, amikor hirdették az előadásokat. A kikiáltó megszólította, hogy elhívja az előadásra, de az ember legyintett.

     -Van nekem otthon, elég cirkusz.

     -Állj meg hékás. Világlátott ember vagyok, hátha szolgálhatok neked jó tanáccsal. Mi a baj? Pénzhiány, betegség vagy micsoda?

     -A feleségem nagy szája, az hogy nem becsüli semmire a munkám, pedig én szeretem.

     -Na gyere csak velem a sátorba, tanácsolok én neked valamit. Van nekünk egy artistánk, alig egy méter magas. Különben formás fickó, és érti a tréfát. Hármasban megjavíthatnánk a feleséged égetnivaló természetét.

     -Nem hiszem el. - mondta az ember, de amikor meghallotta, mit sütött ki az igazgató, azt mondta: egy életem egy halálom, én ezt bizony kipróbálom.

     Két óra sem telt bele a házsártos asszonyhoz bekopogtatott a cirkuszigazgató, karján az alig méter magas, karon űlő gyereknyi artistával.

     -Mit keres itt? Nincs itthon az uram.

     -Tudom. Itt ül a karomon!- mondta az igazgató, és a kalapot a szemébe húzó törpére mutatott.

     -Micsoda buta tréfa ez? A férjem egy fejjel magánál is magasabb, bivalyerős, dologszerető, és szerencséje hogy nincs itthon, de szedje a sátorfáját, mert ha itt leli.

     -Mondom, hogy itt ül a karomon!- mosolygott az igazgató, és letette a törpét a földre.

     -Szervusz asszony!- szólalt meg a babányi emberke.

     -Maguknak elment az esze- rémült meg az asszony az alig a derekáig érő kis emberre bámulva. -Nem is hasonlít a férjemre.

     -Ha összetöpörödik az ember, nem formázza a régi arcát, de higgye el, ő az. Az erdőben találtam rá. Az ördög magához igyekezett, mert ugy hallotta, hogy rosszul bánik az urával, de a maga szerető párja elállta az útját, és rátámadt:

     -Még mit nem? Bármilyen is a feleségem, és nem bánom, ha örökké zsörtölődik is, csak vele élhessek-, mondta a maga ura.

     -Akkor őt büntetem meg azzal, hogy olyan semmivé töpöritelek, amilyennek tart,- dörögte az ördög, és abban a pillanatban a maga ura, ilyen lett. Az ördög azt mondta, leckének talán jó lesz, de ha tovább is szapulja szegény fejét, addig töpöríti a gazduramat, amíg el nem tűnik egészen.

     -Még mit nem? Mihez kezdjek egy ilyen félemberrel? A birtokhoz daliás gazda kell, aki látástól vakulásig dolgozik, aki nagy ívben kerüli a kocsmát, aki minden fillérét rám bízza, s aki úgy szeret, ahogy ő szeretett. Ez nekem nem kell, vigye, ahonnan hozta.

     -Rendben van, de az ördög azt üzente, hogy ha őt visszaküldi, maga válik ennél kisebbé. No, isten áldja.

     -Álljon meg jó ember. Méghogy én ki se látsszak a földből? Méghogy mást keressen magának az én drága jó uram, még hogy ne tudjak úgy a kedvébe járni, étellel, itallal, tiszta ruhával, mint szerelmünk elején. Azt már nem! Hagyja itt, és menjen isten hírével, de mondja meg az ördögnek, ha kiállom a próbát, varázsolja vissza, mert a munkás kézre nagy szükség van

     -Megmondhatom, mert hazafelé találkozom vele az erdőben. Viszem az urát is, és ha az ördög rááll az alkura már teljes nagyságában, jön haza, ellenben maga kisebbé zsugorodik, mint ő most.

     -Bánom is én. Ő akkor is szeretni, becsülni fog,  én meg a lába nyomát is megcsókolom, amiért jó lélekkel volt hozzám, és sosem szájalok vele többé úgy, mintha a kutyám lenne.

     -Ez már beszéd. Remélem, meg tudom győzni az ördögöt, maga meg ne keseredjen el, ha netán összemegy is, mert ha betartja, amit most ígért, lassacskán újra visszanyerheti jelenlegi alakját. - azzal felkapta a kis embert a karjára, illendően köszöntek, és kimentek a házból.

      A gazda az erdő szélén várt rájuk, és amikor megtudta, hogy sikerrel jártak, szapora léptekkel indult haza.

     A feleségét teljes nagyságban találta, mézes mázos mosollyal borult a keblére, nem győzte elé rakni a finom falatokat, és ott csókolta visszakapott urát, ahol érte.

     -Úgy-e akkor is szeretni fogsz, ha az ördög beváltja, amit ígért, és helyetted engem, kicsinyit meg.

     -Én ugy szeretlek, ahogy vagy, de az ördög azt mondta: odafigyel ránk, és ha nem leszünk boldogok, hangyává változunk.

     Az ember alig tudta visszatartani a nevetését, és az járt a fejében: csak a balgák hiszik, hogy ördög van, de ördögi észjárású emberek léteznek, akik néha egész jó ötleteket adnak annak, aki tehetetlenül tűri keserves sorsát. A zsörtölődő asszonyból turbékoló menyecske lett, a gazdából pedig a világ legboldogabb embere. Eddig volt, félig meddig mese volt!