034./    A mihaszna legény

     Egyszer volt, hol nem volt, messze, ahol még a vándor madár sem jár, élt egyszer egy dolgos gazda a fiával. Olyan lusta volt ez a legény, hogy két ház is leéghetett a feje fölül, amíg egyszer megmozdult. Egy napon a gazda örök álomra szenderült, itt hagyta fiát, a kicsiny gazdasággal. A mihaszna legény hamar nyakára hágott mindennek. Amikor már maréknyi liszt is alig akadt a háznál, mintha elrestellte volna magát.

     - Sose féljen, amíg engem lát - mondta sírdogáló anyjának. - Ha más kibírja a szolgálatot, kibírom én is. Süssön a maradék lisztből pogácsát, aztán köd előttem, köd utánam. Meglátja egy esztendő múlva gazdagon térek vissza.

     A legény keserves arccal bár de nekivágott a nagyvilágnak. Estére egy tanyához ért. Gondolta beköszön, hátha befogadják éjjelre, megkínálják egy kis vacsoramaradékkal, mert már nem is korgott, nyilallott a gyomra az éhségtől. 

     Úgy is történt. A háziak jóltartották, majd szalmát vetettek az istálló sarkába, amire lepihenhetett. Reggel aztán azt mondja a gazda, hogy felfogadja mindenesnek, mert igencsak eljárt felette az idő, és elkelne a segítség. A legény elfogadta az ajánlatot. Egymás kezébe csaptak. Másnaptól mindent elkövetett a tesznye legény, csak dolgoznia ne kelljen. Ha kiküldték szénáért, estig heverészett a boglya tövében s akkor is olyan maroknyi takarmánnyal tért haza, hogy egy borju bendője is üres maradt volna tőle. A gazda nem szólt semmit, gondolta majdcsak észhez tér a kába, dologkerülő legény.  Alig telt bele egy hét a mihaszna látta, hogy kifelé áll a rúdja s úgy gondolta inkább önszántából vág neki a világnak, semmint megvárja, amíg útilaput kötnek a talpa alá. Egy éjszaka el is illant, de... nem üres kézzel!

      Mélyen aludt az egész ház, amikor besettenkedett a szobába és leakasztotta az ajtófélfáról a gazda zsebóráját. A belső zsebébe rejtette, és útnak indult.  Eleinte még fütyörészgetett is, de ahogy ment mendegélt, mintha az óra a szíve felett égette volna.  Egyre nehezebbek lettek léptei és a nóta is lehervadt az ajkáról. Gondolt egyet és  a lopott holmit átcsúsztatta a nadrágzsebébe, de hiába.  A furcsa érzés nem akart elmúlni. Mire az első falu határába ért, kivirradt. Megállította az első szembejövőt és felajánlotta neki az órát.

     - Nincs nekem idegen, egy fillérem sem, de az órának, mi tagadás tiszta szívből örülnék. Jó lenne, ha valamiképpen megegyezhetnénk. Nem adnád ide ezért a cifrán varrt bekecsért, amit a vállamon látsz?

     A csere megtörtént, a legény a vállára kanyarintotta a bekecset, de az szintúgy égette, mint az óra. Hiába vetette le, s terítette a karjára, mit sem használt. Már a szája is kiszáradt kínjában, amikor szembejött vele egy ember, vállán félzsáknyi vetőmaggal.

     - Nem veszel egy bekecset, jóember - szólította meg a legény, mert azt hitte, ha pénzzé teszi a lopott óráért kapott holmit, minden bajának vége szakad.

     - Miből vennék, vándorlegény? - mosolyodott el az ember. Van egy kis földem, abba viszem a kölcsönkért vetőmagot. Pedig a bekecs jó melegnek látszik, elkelne télidőre.

     - Tudod mit? Add nekem a vetőmag felét, és tied a bekecs - mondta erre a mihaszna, mert úgy gondolta, azt majd hamarabb pénzzé teheti mint a ruhaneműt. Megkötötték az alkut és a mihaszna, hátán a negyedzsáknyi búzával újra nekivágott az ismeretlennek. Még dalolni is megpróbált, de a kedvéből nem sokáig futotta. A zsák egyre nehezebb lett. Már majdnem összeesett a fáradtságtól, de a terhén csak nem sikerült túladnia. Kora délután egy tanya közelében elásta a búzát, hogy megszabaduljon végre tettének még az emlékétől is, és bement a házba munkát kérni, gondolta hátha némi előlegből az éhét is csillapíthatja. Fel is fogadták és - mentségére legyen mondva- dolgozott is három ember helyett. Hogyne dolgozott volna, hiszen ha egyetlen pillanatra tétlen maradt, mindjárt eszébe jutott az óra, a bekecs, meg a búza. Alig telt el két hét, egyszer csak beköszöntött a tanyára a régi gazda. A legény legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében.

     - Az órámért jöttem, fiam - szólt az öregember szelíden.

     - Nincs már meg - sütötte le szemét a legény.

     - Tudom. Eladtad a bekecsért. Add ide, és az ember visszaadja érte az órámat.

     - A bekecs sincs meg. Elcseréltem egy szakajtó búzáért.

     - Tudom - mosolygott a gazda. Add ide a búzát és visszakapom érte a bekecset.

     - A búzát elástam, hogy soha senki ne tudja meg mit tettem - felelte, majdnem sírva a legény.

     - Mutasd meg, hol ástad el fiam - kérte a gazda.

     A legény szót fogadott, elvezette az öregembert az útszéli búza fészekhez.  És mit látott? Az elásott mag mind kihajtott, és zöld pázsitként borította a földet.

     - Látod fiam - mondta a gazda. Ilyen a rossz cselekedet. Előbb vagy utóbb, de mindig napvilágra kerül.

     - Könyörüljön rajtam - kérte a legény.  Életem végéig ingyen szolgálom, csak bocsásson meg nekem.

     - Jól van, fiam. Vallom, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Hiszek neked és visszafogadlak a házamba. Az órát majd levonom a béredből, és elfelejtjük mindketten azt, ami történt. A legény táncra perdült, sírt, kacagott örömében. És... akár hiszitek, akár nem, szakasztott olyan dolgos, becsületes ember lett belőle, mint az édesapja volt.