041./ Mi a legdrágább?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hiu és kapzsi király. Ruháját arannyal varratta ki, koronájáét tengernyi drágakővel díszíttette, és se szeri se száma nem volt ujjain a gyűrűknek. Még a lábbelijét sem suszter, hanem ötvös készítette, színezüstből. Elképzelhetitek hát, hogy amikor két szolgája segítségével felkecmergett a hintójába, a kerekek tengelyig süllyedtek a ruházatát díszítő nemesfémek kincsterhétől.
Történt egyszer, hogy a király vendégségbe indult. Odafelé egy folyó hídján kellett áthaladni, és eltörött az egyik tengely. A hintó belefordult a folyóba, lovastól, kocsistól, királyostól.
A lovak ki tudtak volna úszni, ha a szerszám engedi őket, de így odavesztek. A kocsisnak meg a királynak szerencséje volt. A legény jó messzire pottyant a hintótól, bele a mély, sodró árba, de azonnal felbukott a víz színére. A király is hamarosan felszínre került volna, ha a tengernyi kincs súlya le nem húzza a folyó fenekére. A kocsis ledobta díszes libériáját és kenyéradója segítségére sietett.
Alighogy odaért, ahol a királyt elmerülni látta, lebukott és nagy erőfeszítéssel vonszolta a víz fölé.
- Dobd le királyom minden göncödet, ha kedves az életed! - prüszkölte a kocsis.
- Még mit nem? - hápogott, levegő után kapkodva a király. A koronám, az aranyakat, nem adom...
- Ha nem dobod el a kincseket, itt veszel! - kiáltotta ereje végén a legény.
- Ennyi kincset? Soha! - ordította fuldokolva a király.
- Gondold meg! - figyelmeztette a kocsis. - Kincsed lehet még, ezerszer ennyi is, de életed csak egy van.
Ekkor a király fején megbillent a korona, elengedte a kocsist, mert mindkét kezével az éke után kapott. Sikerült is megragadnia a koronát, de a hatalmas súly lehúzta a folyó mélyére.
A kocsis még próbálkozott ura megmentésével, de erejét fogyni érezvén, inkább partra úszott.
Amikor hazaért, futott elébe felesége, gyermekei, ölelték, csókolták. A kocsis pedig érezte, hogy nincs az a kincs, amiért a belőlük áradó szeretetet érdemes lenne kockára tenni.