045./    Kocsi kaland

     Télen, amikor kinn a földön nem akadt munka, apánk több időt szánhatott ránk, s még ahhoz is volt türelme, hogy játékokat eszkábáljon nekünk. Ügyes keze volt, sok mindenhez értett. Egyik télen, pontos körülményes munkával, egy kocsit készített, amelyre mind az öten felfértünk, és amely szakasztott mása volt az ő, nagy szekerének. Alig vártuk, hogy kitavaszodjon, és mehessünk kocsikázni.

     Az első tavaszi napon előkerült a gyönyörű kocsi. Valamennyien felkapaszkodtunk rá, és ujjongva kiáltoztunk:

     -Indulááááás..indulláás.

     Apánk jó ideig húzott bennünket, majd dolga után nézett.

     -Csináljátok ugy, hogy mindig másik kettő húzza a kocsit. Kálmán hadd üljön benne állandóan, hiszen ő még járni is alig tud, -mondta, amikor magunkra hagyott bennünket.

     Alig fordult be az istállóba, elkezdődött a vita, ki húzzon először. A fiuk azt kiabálták: a lányok, mi meg sértődötten mondogattuk: először is ti vagytok az erősebbek, másodszor mi lányok vagyunk. Végülis a kocsi egész délelőtt egy helyben álldogált, mi meg hol lekászálódtunk róla, hogy felültünk a bakra. Nem akadt, aki húzza, mindegyikünk utas akart lenni.

     A világért ott nem hagytuk volna a kocsit. Vékony vesszőre kötött madzag ostorral nógattuk indulásra a képzeletbeli paripát, így múlattuk az időt egész délelőtt. Délfelé Lacinak hirtelen felderült az arca. Leugrott a kocsiról és elkezdett kiabálni:

     -Talpas! Gyere ide, Talpas.

     A hatalmas bernáthegyi a rétről szaladt befelé, csatakosan, lihegve. Alighanem nyúlvadászaton volt, és valahogy későn vehette észre a zsákmányt, mert eredménytelennek látszott a hajsza. A pofáján nyoma sem volt vérnek.

     -Mit akarsz vele? Őt is beleültetjük?-kérdeztük Lacit.

     -Hosszu haj, rövid ész- mondta a bátyám, kinyilvánítva a lányokról alkotott véleményét. Béla rögtön kitalálta, hogy Laci miben sántikál. Leugrott a kocsiról és simogatni kezdte Talpast, Laci befutott az istállóba és kihozta a jászolról, a tehén kötőfékjét. Számított is az, hogy az állat szabadon maradt. Talpast odavezették a kocsi elé, és befogták.

     -Na, indulás Talpas…Neee. Ne, te ne.-kiabáltunk, amikor a két fiú felugrott mellénk.

     A kutya azonban csak állt, vissza -visszabámult ránk, farkcsóválva futkosott a kocsihoz, ameddig a kötőfék engedte.

     -Nem tudja, mit akarunk-, sütötte ki Béla. -Meg kellene mutatni neki. Vezesse valamelyikünk.

     Na, megint elvitatkoztunk egy darabig, hogy ki legyen a valaki. Valahogy egyikünk sem akart játék közben, valaki lenni. Végül leszálltam, és odamentem Talpashoz, simogattam, csalogattam, de hiába. Elindult, de mihelyt érezte, hogy valami visszahúzza, nyomban megtorpant és leheveredett, gondolván, hogy ő házőrző, nem igásló.

     -Hozzál ki kenyérhéjat és csalogasd azzal-monda Laci, a bakon pöffeszkedve.

     A kenyérhéjat odatartottam Talpas orra elé, mire megindult, hiszen éhes volt. Alig tudtam olyan gyorsan szaladni, hogy el ne kapja kezemből a csalétket. Az utasok boldogan sivalkodtak.

     Talpas loholt, maga után húzva a kocsit. Már kint jártunk a réten, a gyerekek sikongtak: tovább. továbbb. Nagyon elfáradtam, és a kenyérhéjat messzire hajitva, lehuppantam a fűbe. Talpas futott a csaliig. Ekkor nem messze tőlünk a magas fűből, kiugrott egy nyúl. Nosza Talpasnak sem kellett több. Száguldani kezdett a finom falat után. A kocsi akkorákat ugrabugrált a nyomában, akár egy bakkecske. A világlátni vágyók, egymás után huppantak ki a kocsiból, aztán Talpas átgondolván a helyzetet, egy pillanatra megállt, kihúzta a fejét, a kötőfékből, és kétszeres irammal vetette magát, a cikk-cakkban inaló, tapsifüles után.

     Mire porosan horzsolt arccal, nyúzott térddel összeszedelőzködtünk, Talpas is előkerült. Szájában ott volt a süldő nyúl. Nem is húzott tovább bennünket. Szégyenszemre, üresen toltuk a tanyáig a kocsit, mert egyikünk sem egyezett bele, hogy a másik utas legyen, amikor a jármű nem áll. Lacinak azonban igaza volt: futott Talpas, ha volt miért, de ettől kezdve nem igen volt kedvünk lóvá tenni, a jókora házőrzőt.