048./    A betű bér

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy üregember, akinek kilencvenedik éve felé közeledvén, jártányi ereje is alig volt. Az öregember kertészként dolgozott egy nagybirtokon, mióta az eszét tudta, és szerencsére élete végéig megtűrték a kis szolgálati szobában. A birtokon sok cseléd, alkalmazott volt. Az egyik cselédlakásban élt egy nyolc gyermekes család. Akkoriban még nem úgy ment, hogy aki betöltötte a hatodik évét, az iskolába került, az volt az élet rendje, hogy addig sem tétlenkedhetett, de mikor már hasznavehetővé nőtt besegített az apja munkájába, vagy cselédnek adták. A gyerekek között volt egy, aki bár szorgalmasan dolgozott, nem akarta megérteni, miért tanulhatnak a gazda gyerekei, és miért nem járhatnak iskolába ők. A szegénységet sosem fogalmazta meg, mert számára, ahogy élt, az volt az élet rendje. Naponta kétszer meleg leves, vasárnap tésztát is gyúrt az anyja. Amit nem ismer az ember, az után nem ácsingózik, de a család legkisebb fia valahogy másra, többre vágyott.

     Anyja ételt küldött az öreg kertésznek, s így odaszokott hozzá. Volt, hogy csak beszélgettek, de előfordult, hogy vizet vitt be, felsepert, megigazította az ágyat, szóval az öregember egyre több hasznát vette.

     -Mivel hálálhatnám meg neked, hogy felém nézel? -kérdezte egyszer az öreg.

     -Ha jó volna a szeme, azt kérném, olvasson nekem a kalendáriumból, de tudom, hogy nem lát jól, s azt is, hogy szépen tud írni. Tanítson meg engem írni. Mindennap eljövök, ameddig akarja, itt leszek, és fizetségül napi két betűt kérek.  Haladhatunk úgy valamire?

     -Aki egyet lép, az már halad fiam. De nincs irka a háznál, a palatábla is rég elkallódott. De sebaj. Megoldjuk. Most hideg a tűzhely, kaparj elő egy-két faszenet. Az szépen fog a falon, az ajtón, bármin. Te meg majd gyakorolod a levegőben, vagy egy bottal a homokban, Mire az eső elmossa a vonalakat, kívülről fújod az ábécét.

     S attól kezdve a kisfiú alig várta, hogy a kertészhez indulhasson. Voltak betűk, amik könnyen mentek, de akadtak nehezebb feladatok is. Tény, hogy mire a kisfiú nyolc éves lett, minden betűt ismert, és írni is tudott. Az öregember örült a sikernek, mert egész életében hasznos munkát végzett, és az öregségben azt viselte legnehezebben, hogy semmi maradandót nem tehetett. Ám mióta a kisfiú olvasott neki a kalendáriumból ugy érezte megérett a gyümölcs, amit a tudás kertjében botladozva ápolgatott.

     A kertész iskolázott ember lévén beszélt a világról, a tengerekről, a történelemről, és persze számolni is megtanította kis barátját.

     -14 éves lett a fiúcska, és már harmadik nyáron cselédeskedett, amikor a kertész egy esős délután azt mondta neki.

     -Most megtanítalak fogalmazni. Ne ijedj meg. A betűket ismered, a szavakat is, összerakod a megfelelő szavakat és ennyi az egész. Persze előbb tudnod kell, hogy mit akarsz elmondani, megértetni, közhírré tenni, vagy csak mesélni. Vegyük például a lovat. Köztük élsz, ismered őket, mesélj róluk valamit.

     -Mit lehetne beszélni a lovakról. Amikor megszületnek azonnal lábra állnak. Mulatságosak, ahogy erőlködnek, de győz az akarás.  Az anyjuknak dolgozni kell, és a csikó vele megy. Eleinte nem kötik oda az anyjához, de amikor már elkóricál, ott kell mennie az igás mellett. Sokáig nem éri meg a tartást, de akinek van türelme, meg szeretete a tenyésztéséhez, annak igen sok hasznot hozhat. Akár eladja, akár befogja. A ló szánt, vet, kocsit húz, boronál, és az úri lovakon lovagolnak is az emberek. Sokszor elnézem az úr gyerekeit, ahogy díszes ruhájukban vágtatnak a lovuk hátán. Nem irigylem tőlük, csak szívszakadásig vágyom arra, hogy egyszer én is felülhessek egy akármilyen öreg ló hátára, akár nyereg nélkül is, csak érezzem, hogy magas vagyok, hogy messze látok, hogy vagyok valaki.

     - Az ember azzal is valakivé válhat, ha amit tud, azt tovább adja. Add tovább fiam!

     Az öreg kertész sokáig mosolygott tanítványa meséjén, és mert ugy gondolta eleget élt már, örökre elszenderedett. A fiú megsiratta, és elhatározta, hogy ha neki nem is hálálhatja meg a tanítását, akinek segíthet, szerény tudásával segíteni fog.

     Tizennyolc éves koráig egy sorban kaszált, aratott, hordott az apjával, és a bátyjaival. Akkor azt mondta: elindul világot látni. Sok minden megfordult a fejében az ínszakító munka közben, hogy úgy gondolta szántani, vetni, aratni akárki tud, ő valami sokkal többet, hasznosabbat akar csinálni, mert bűn kihasználatlanul hagyni azt, amit az ember tud, és másoknak segíthet vele.

     A fiú elbúcsúzott a családjától, és egy szem valamire való gúnyájában útnak indult. Meg sem állt a második faluig. Ott sem azért, mert megéhezett, hanem mert egy asszony megszólította.

     -Fiam, te fiatal vagy, talán tanultál betűvetést. Válaszolni kellene a katona fiamnak, de ugy fáj a lábam, hogy nem tudok elmenni a falu végéig a tanító úrhoz, aki szívességből megírja, és elolvassa a fiaink leveleit.

     A fiú ráállt a levélírásra. Eleinte azt írta, amit az anya diktált, nehezen kibukó keresetlen szavakat rakosgatott egymás mellé, aztán úgy gondolta van még a papion hely és odaírta: kisfiam. A katonaság sok időt elvesz az életedből, de ne hagyd, hogy haszontalanul múljon el. Tanulj meg mindent, amit csak tanulhatsz. Írj, olvass, számolj, okosodj. Az idő is könnyebben telik, ha örömet lelsz abban, amit csinálsz. A tudás mindenkinek jár, de van, aki tálcán kapja, s van, akinek meg kell küzdenie érte. Te okos vagy, erős, és az én fiam. Hiszem, hogy írástudó ember leszel, aki még viszi valamire az életben. Csókol szerető anyád.

     Az asszony meleg vacsorát, puha ágyat adott viszonzásul, és mire reggel felébredt, már a postát is megjárta, a levéllel. De visszafelé nem jött ám egyedül. Akivel csak találkozott, mindenkinek elmondta, milyen talpraesett fiú hált meg nála, és akinek íratnivalója van, az ne halogassa.

     A fiú napokig volt a falu vendége. Írattak vele kérelmeket, panaszokat, szerelmes levelet, és ő igyekezett legjobb tudása szerint fogalmazni. Nem is hitte volna, hogy ilyen könnyű a fogalmazás. Csak végig kell gondolni, mit akar, és bevezetni, elbeszélni, megköszönni. Ennyi az egész.

     A fiú sok- sok falun ment keresztül, a híre előbb odaért, mint ő. Nem gondolta, milyen sok és mennyiféle írnivaló, adódhat az emberek életében: köszöntők, tudakozások, adománykérő levelek. Pénzt senkitől nem fogadott el, hiszen ő is ingyen kapta a tudást a kertésztől, de élelemre, szállásra soha nem volt gondja.

     Hogy a mese úgy fejeződjék be, ahogy a tündérmesék, ahhoz el kellene mondanom, hogy a fiúra felfigyelt egy tehetős ember, elvégeztette vele a hiányzó iskolákat, és ügyvédet művelt belőle, vagy tanítót, bármit, amiben egy törekvő ember sikerélményt találhat. De akkoriban nem voltak ilyen hétköznapi csodák, nem úgy mint manapság, amikor a tudni akarás már természetes. Bárki beiratkozhat akárhová, ha pénze nincs, de tehetsége és elhivatottsága okán odavaló, akár külországba is felveszik. Csak hát, rögös az út, sok a buktató, de micsoda boldogság célba érni rajta. Aki nem hiszi, próbálja ki!