A pórul járt légy

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy légy. Éppen olyan fekete, hártyaszárnyú, haszontalan rovar volt az is, mint a többi. Egész nap röpködött ételről piszokra, piszokról ételre, szóval nyalakodott, hordta a piszkot, ide-oda.

Nem volt kiszabott útvonala, oda ment, ahova éppen kedve tartotta, vagy amerre a szél fújta. Így jutott be egyszer az ajtó hasadékán egy rendes tiszta konyhába. A bútorok, edények csak úgy ragyogtak, és a mennyezetről megannyi légyfogó papír lógott le, hogy az esetleg betévedő szennyhordókat rabul ejtse.

Zümmi - mert így hívták a legyet - egykettőre megismerkedett mindennel. Persze eleinte óvatosan röpködött, nehogy a légyfogóhoz érjen és odaragadjon. Akármilyen óvatos volt azonban, egyszer mégiscsak nekirepült az egyik enyves papírnak. Még az ereje is elhagyta ijedtében, amikor szárnya hozzáért, de annál nagyobb volt az öröme, mikor észrevette, hogy a papíron lévő enyv, csontszáraz, és akár hozzá is dörgölőzhetne, akkor sem ragadna oda. Nosza nagyot kacagott ijedtségén, és attól kezdve, kedvenc játszóhelyei lettek a légyfogók. Csak úgy futkározott rajtuk le - fel, és át - átröppent egyikről a másikra. Jókedvében túlságosan hangosan viselkedett őkelme, mert a háziasszony észrevette a hívatlan vendéget. Azt is meglátta, hogy vidáman, szinte gúnyolódva sétafikál a légyfogókon.

- No, gondolta - ezen segíthetünk.

Másnap friss légypapírokat vásárolt és felakasztotta valamennyit a régiek helyére.

Zümmi, kitűnően aludt a mennyezeten, háttal lefelé, amúgy rovar módra. Amint felébredt, egyenesen az egyik légyfogóra röppent, hogy szokott reggeli sétáját elvégezze. Igen ám, de óh, borzalom. Alig ért hártyaszárnyaival a papírhoz, azon nyomban örökre odaragadt. Hiába kapálózott, sírt, zümmögött, ahogy csak a csápján kifért, nem használt semmi, a friss, ragadós papírról nem tudott felszállni többé.

Így járta meg az ostoba légy, mert megszédítette a szerencse, és felhagyott az elengedhetetlen óvatossággal...