A kotyvalék

Az én Anyukám a világ legjobb szakácsnője. Amit ő főz az után akárki megnyalhatja, mind a tíz ujját. Anyu azt akarja, hogy én is tanuljak meg sütni, főzni, és ezért gyakran kihív a konyhába, hogy elmagyarázza egy - egy étel készítési módját. Be kell vallanom, ilyenkor az eszem leginkább máshol jár, mert engem a főzés nem érdekel. Felületességemre a félévi szünetben alaposan ráfizettem.

Amint kiosztották a bizonyítványt, elutaztam Juliska néniékhez, hogy pár boldog napot töltsek náluk. Juliska néni Anyu testvére és két fia van, egyik kisebb nálam, tíz éves, a másik annyi idős, mint én, tizenkettő ..

Alig voltam ott második napja, amikor Juliska néni este megkérdezte, nem vállalnám-e el a másnapi ebédfőzést, mert neki a városba kell mennie és kénytelen lenne előre főzni, márpedig a friss étel, az friss étel. Természetesen elvállaltam, bíztam abban a felületesen hallgatott tanításban, amelyben édesanyám - érdektelenségem ellenére - részesített. Juliska néni másnap hajnalban elutazott, de odakészített mindent, ami a megbeszélt menühöz kellett: paprikás krumplit terveztem és azt akartam, hogy a fiuk megnyalják utána mind a tíz ujjukat. Szépen megtisztítottam a burgonyát, hosszúkás hasábokra vágtam, mert úgy gusztusosabb. A zsírban pirított hagymára piros paprikát szórtam és hozzáadtam a burgonyát, aztán hagytam egy kicsit dinsztelődni, majd feleresztettem vízzel. Ott követtem el az első hibát, mert - nem tudom, hogyan történhetett, - de túl sok vizet loccsantottam a lábasba. Megijedtem, hiszen én nem krumpli levest, hanem paprikást akartam főzni. Ám lassan meg vigasztalódtam, mert eszembe jutott, amit fizika órán tanultunk: a folyadék főzés közben elpárolog, vagyis gőzzé válik. Elhatároztam hát, hogy sokáig hagyom rotyogni, egészen addig, amíg a nem kívánatos hosszú lé, gőzzé nem válik. Nagy lángra állítottam a gázt és elővettem egy könyvet, gondoltam úgy gyorsabban telik az idő. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a gőz ugyancsak táncoltatja a fedőt a lábason. Odamentem és belenéztem. Majd hanyatt estem az ámulattól! A krumpli szinte pár pillanat alatt - igazán nem olvastam nagyon sokáig, pedig jaj, de jó könyv volt, jaj de izgalmas - úgy szétfőtt, hogy a gusztusos daraboknak hírmondója sem maradt. Úgy nézett ki az egész, mint egy nagyon híg krumplipüré, pirosra festve. Most mit csináljak? - törtem a fejem, de csakhamar támadt egy ötletem. Szaggatok bele egy kis nokedlit, az felvesz a léből és helyettesíti a krumpli darabokat is, mert lesz rajta mit rágni.

Komolyan mondom, kevés tésztát akartam kavarni, de először keveseltem a lisztet, aztán sok vizet öntöttem rá, végül hol a lisztet, hol a vizet pótoltam, és azon kaptam magam, hogy a massza kilóg a tálból. Mire beleszaggattam az... izébe... a... izét, őszinte döbbenetemre egybeállt az egész. A sűrű - kemény masszába a fakanállal is alig tudtam utat törni a lábas feneke felé, amely pedig vészesen kezdett leégni. Először arra gondoltam, hogy kiöntöm az egészet és elölről kezdem a főzést, ám ebben nemcsak az akadályozott meg, hogy az ebédhez kikészített hozzávalókat már felhasználtam, hanem, hogy közben farkas éhesen hazaért Gabi, a nagyobbik fiú. Amikor megtudta, hogy én főztem, mindjárt elkezdett gúnyolódni.

- Na azt sem eszi meg még a kutya sem.

Persze nem hagyhattam szó nélkül, hiszen főztem én már jót is, ezért vitába szálltam vele. A vitát borzalmas kozmaszag szakította félbe.

Nem mesélem tovább. A fiuk zsíros kenyeret ebédeltek, én pedig - hogy mentsem, ami menthető - a nagykéssel vágtam magamnak egy tányérra valót a masszából, és az asztalhoz ültem. A könnyem is kicsordult az erőlködéstől, mégsem voltam képes egy falatot sem lenyelni a ragadós, kozmás kotyvalékból. Persze a fiuk erre még jobban kacagtak, és a végén nekem kellett könyörgőre fognom, hogy a világért el nem mondják Juliska néninek: mit ebédeltek.

A fiuk jószívűeknek bizonyultak, mert fejenként húsz forint ellenében, szentül megígérték, hogy hallgatni fognak, akár a sir.

Na, de meg is fogadtam akkor, hogy ezentúl minden szabad időmet a konyhában töltöm és odafigyelek amikor Anyu magyaráz, mert a világért sem szeretnék még egyszer felsülni, még olyan csipiszek előtt sem, mint az unokatesóim ...