Nagyapó fát ültet

Nagyapó évek óta egyedül élt, nagykertes házában. Városban élő gyermekei, és unokái gyakran meglátogatták és a nyarat majdnem e4gyvégtében, nála töltötték. Három fia és hat unokája van, de a menyei is apjukként szerették.

Nagyapó nemcsak mesélni tudott, de róla is lehetett mesélni. Amit most elmondok, egyik unokájától hallottam..

Nagyapó azon az őszi regggelen a szokásosnál is korábban kelt fel. Egész éjjel alig aludt: azon járt az esze, a kert melyik részébe ültesse el a hét facsemetét, amit rendelt és előző este leszállítottak. A diófa helyét már régen eldöntötte. Sokszor el is képzelte, hogy majd tiz- húsz év múlva milyen jókat ebédelnek, beszélgetnek szerettei a hűs árnyat adó fa alatt. Tudta, hogy melyik unokája milyen gyümölcsöt szeret, és ugy rendelte a csemetéket, hogy mindegyiknek legyen saját fája. Hogy miért? Mert vannak dolgok, amit sosem felejt el az ember. Tíz éves, ha lehetett, amikor az apja megtanította fát ültetni. Öröme telt benne, hogy ő öntözhette meg elsőnek, hogy mindenkinek eldicsekedhetett: ez az én fám, én ültettem. Régen kiszáradt a meggyfa, de éveken át óriási, mézédes gyümölcsöket hozott, megszolgált a gondoskodásért.

Nagyapónak, a gödörásás nem ment gyorsan. Sokszor meg kellet állnia, a szíve ugy kalapált, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasából. Elszokott már a nehezebb munkától. Hiába, ha az ember betölti a nyolcvanat, nem az már, aki húsz éve volt. Csak inni ment be a házba, vagy háromszor mire földbe kerültek a kis fák. Akkor megmosakodott, és evett. Legszívesebben lefeküdt volna, de még valamit meg akart csinálni, mert ha elhagyja, talán sosem jönnek rá a gyerekek milyen meglepetést akart nekik. Erős karton lapocskákat vett elő, régebben kiszabta már valamennyit. Egyikre ráírta: Balázs-fa, másikra Viki-fa, Marci-fa, Berci-fa, Petra-fa, Bálint-fa, és a diófára kötözendőre: Család-fa, aztán lefeküdt.

Úgy aludt el örökre, ahogy élt, békében, csendesen.

A család, ha összejött, sokat emlegette Nagyapót.

-Miért ültet, egy nyolcvan éves ember gyümölcsfákat? Kevés a remény hogy sokszor szüretelhet róla- mélázott Balázs.

-Az a szép az idős ember faültéetésében, hogy nem magára gondol, amikor rászánja magát, hanem arra, hogy megemlegessék, hogy ne menjen el nyomtalanul.

-Miért nem hagyta ránk a faültetést?-pityeregte Viki..

-Biztosan megerőltette magát.- görbült el Marci szája..

-Inkább űltettük volna el együtt a fákat, talán akkor még velünk maradhatott, volna- kesergett Berci.

-Apu, igaz, hogy ez a kis fa, egyszer nagy lesz, és sok-sok cseresznye terem rajta?-kérdezte Petra.

-Igen Kislányom. A fa megnő, akárcsak ti gyerekek, és olyat, és annyit terem, amennyit a törődésünk, a szeretetünk megérdemel.

Csak Bálintkának nem voltak kérdései, de azon senki nem csodálkozott, mert egy másfél éves gyerek még nem igazán tud filozofálni.

Érdekes módon minden kis fára az a névtábla került, amit Nagyapó arra szánt, mert köztudott volt, ki milyen gyümölcsöt szeret, a diófa pedig nem lehetett kérdéses.

-Ugy-e apu, soha nem adjuk el Nagyapó házát?-kérdezte Petra.

-Soha kislányom, hiszen eddig is mindig itt nyaraltunk, csak Nagyapó fog hiányozni, de nagyon.

-A fánkat gondozzuk, és ő biztosan látja majd mennyi termést, hoznak első évben és utána is, ugye- apu?

-Igen fiam, a szeretet odafentről is lát, vagy legalábbis érezzük, hogy velünk van.