A két facsemete

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy faiskola, amely telistele volt parányi nyárfákkal. A faiskolába minden nap lányok, asszonyok érkeztek, akik szorgosan felkutatták a legkisebb gizt-gazt, amely a fácskák fejlődését hátráltathatta volna. Volt az iskolában olyan rend, hogy keresve sem találhatott benne senki emberfia egy szál gyomot. A nagy gondoskodásnak meg is lett az eredménye, a kis fácskák szépen nőttek, fejlődtek. Négy év telt el, amióta kibújtak a parányi magocskákból a facsemeték. Egy napon teherautók, és ásóval felszerelt emberek érkeztek, akik sorra kiásták az évek során annyira összeszokott fákat. Volt a faiskola sok ezer fája között kettő, akik különösen megszerették egymást. Ott éldegéltek, négy éven át egymás mellett és talán azért fejlődött kapcsolatuk igaz szeretetté, mert egyikük erős, hajlékony, sudár termetű, másikuk vékonyka, folytonos segítségre szoruló csemetécske volt. Sokszor elgondolta a vékony fácska: ugyan mivé lett volna ő, a testvérkéje segítsége nélkül? Talán már rég kitépte volna a szilaj tavaszi szél gyökerestől? Ám így, vékonyka törzsével nem bírt a legvadabb, száguldó orkán sem, mert testvérkéje, már az enyhe szellő közeledtére hozzáhajolt, ágaival belekapaszkodott gyér koronájába és fogta, tartotta, amíg a szél el nem ült.

Ezúttal is szerencséjük volt. Az idősebb bácsi, aki az ő sorukat ásta, szépen egymás mellé fektette őket, majd nyolc társukkal együtt köteget készített belőlük. A két fácska boldog volt, hogy egymás mellé kerülhettek. Aztán a fakévéket autókra rakták, és meg sem álltak velük a vasút állomásig. Vagonokba rakták valamennyiüket, és a vonat elindult, ki tudja hová, merre.

Egyszer minden vonat beér az állomásra, most sem volt ez másképp, és a csemeték, megint teherautókra kerültek. A kocsi elkanyarodott a mezei útra, és egy ember menet közben sorra leejtegette a fakötegeket. Ekkor esett meg a baj. A köteg, amelyben a két kis egymáshoz ragaszkodó fácska lapult, szétesett a földre huppanásnál. A nagyobbik nem ijedt meg, inkább gondolkozott, vajon mit tehetne, hogy testvérkéje mellé kerüljön, A vékony, gyámoltalan fácska sírva fakadt. Sírt, sírdogált, amíg álomba nem merült.

Arra ébredt, hogy gyermekek járkálnak körülötte. Vidám nótaszóval gödröket ásnak a kis patak két partján, és azokba állítgatják bele a fácskákat, sorra valamennyit. Már csak alig néhányan feküdtek egymás mellett, amikor egy hosszú, copfos, nevető arcú kislány felemelte a vékony kis fát és átnyújtotta a patak másik oldalán szorgoskodóknak. Azok beállították a földbe, és a gyökerét gondosan betemették, annak rendje és módja szerint. A fa szinte lélegezni alig tudott az izgalomtól: vajon hova kerül a testvérkéje?

A szőke copfos a fák között válogatott. Alkalmast keresett a túlbuzgó gyermekek munkája nyomán kicsit mélyebbre sikerült gödörbe. Ki is választotta a legnagyobbat - a vékonyka fácska fogadott testvérkéjét. A két kis csemete kimondhatatlanul boldog volt, amikor beásták őket egymással éppen szemben. Nem volt köztük semmi más csak a vékonyfolyású kis patak, amelynek alján, ha igyekeznek, pár év múlva összeölelkezhetnek a gyökereik is.

Megelégedetten élnek azóta is, a patak partján. Ágaikon madárfészkek ringanak, és reggelente a jó szállásért hálás kis lakóik trilláira ébrednek fel.

Egyikük most is jóval kisebb, fejletlenebb, de erős testvére éppen olyan szeretettel vigyázza sorsát, mint valamikor régen a faiskolában. Ha szél fuj, ágaival keresztül hajlik a patakon és átöleli a segítségre szorulót. A két fa gyökerei már réges-régen, találkoztak és egymásba fonódva szállítják,a patak puha iszapjából, az éltető erőt.

Ha arra jártok simogassátok meg a leveleiket.