Az igazi karácsony…

Szerencsére az a faodú, amelyben Denevér néne lakott, elég tágas volt, sokan elfértek benne. Nem is lehetett ott egy gombostűt sem leejteni, annyi bocs, fióka, fi, és kölyök szorongott benne nap, mint nap. Denevér néne reggeltől estig mesélt nekik. Különösképpen szerették az erdő apróságai, ha az emberek karácsonyáról beszélt.

- Nem is lehet rájuk ismerni az ünnep előtt - mesélte Denevér néne. - Csomagokkal megrakodva jönnek - mennek, arcuk ragyog, és mire eljön az ünnep, feldíszítik a fenyőfák ágait csillogó üvegfigurákkal, habcsókkal, csokoládéval. Gyertyákat is tesznek rá aztán, ha összegyűlik a család, az apró fények fellobbannak, és lángjuk ingadozva világítja be, az átszellemülten éneklők arcát. Apró szikrák röppennek fel a csillagszórókból, miközben sorra megajándékozzák egymást. Nem is az ajándék értéke számit olyankor, hanem a szeretet, amely az ünnepre készülődést vezérli.

- Mi lenne, ha egyszer mi is úgy ünnepelnénk a karácsonyt, mint az emberek? - szólalt meg egy őz gidácska.

- Hurrá, hurrá - üvöltött teli torokkal a sok kis állat és olyan zsivaj támadt az odúban, hogy Denevér néne alig tudott csendet teremteni.

- Jól van nem bánom! Még jó pár nap választ el bennünket az ünneptől, tehát van időnk mindenre. Tegnap bent jártam a városban. Az ajándékvásár már megkezdődött, árulják a fenyőfákat, ragyognak a kirakatok, vehetnek bármit, de mihez kezdjünk mi? Hogy tegyük csillogó - ragyogóvá azt a fenyőfát, amit kiválasztunk: hogy messze hirdesse, az erdei karácsonyt?!

- Én gyűjtök tobozokat, és sárga, piros faleveleket...

- Én megkérem Szarka nénit, adja kölcsön azt a sok - sok csillogó - villogó holmit, amit a fészke körül őriz... hogy legyen mit felaggatni a fára...

- Én összeszedem a nyáron át szétdobált ezüstpapírokat, amit a kiránduló gyerekek hagytak itt, miután kiették belőle a csokoládét, és egyéb finomságokat... - sorolták egymás szavába vágva, az apróságok.

- Helyes, mert csak az lesz a fenyőfán, amit összehordatok.

- És a gyertya, meg a csillagszóró? Azt honnan vesszük? - kérdezte egy izgatott, kisbagoly.

- A fényeket bízzátok rám. Erdőbe nem való a tűz, mert még lángra kapna a száraz avar. Ki kell találnunk valami jobbat.

- Már meg is van! - rikkantott egy fióka. -Jó barátságban vagyok a szentjánosbogarakkal. Megkérem őket, hogy jöjjenek el az erdei karácsonyra, telepedjenek le pár órára a feldíszített fenyő ágaira, és világítsanak teljes erejükből...

- Remek ötlet! - örült Denevér néne. - Akkor rajta! Indulhat a munka.

A fenyőfa kiválasztása elég nehezen ment. Sokat vitáztak rajta, de mert - ahol szárnyaló fiókák is élnek - a magasság nem oszt nem szoroz, végül is a legzöldebb, legsudarabb, legmagasabb fánál kötöttek ki. Az állatlánykák elkönyörögtek Szarka nénétől mindent, ami csillogott, és amiben - fura szokása miatt - bőviben volt. Gyűltek a díszek a fára. Tobozok, makkok, színes szalagok, és tengernyi szentjánosbogárka telepedett az ágakra.

Aztán elérkezett a várva várt nap. Az erdő valamennyi lakója hivatalos volt az ünnepségre. Denevér néne az odúja előtt várta a vigadni vágyókat. Még utolsó pillanatokban is tartott a díszítés. Egymás vállára állva, fel - felröppenve aggatták a dísznek szánt dolgokat az ágakra. Beesteledett, mire valamennyi erdőlakó ott nyüzsgött az óriás fa körül, amelynek körvonala messzire látszott, hiszen a - szavukat tartó - szentjánosbogárkák, apró fényei belerajzolták az éj sötétjébe. Olyan volt a fenyő, mintha pislákoló neoncsövek vonták volna be. S mintha az égbolt is részt akart volna venni az erdei ünnepségben: sosem látott mennyiségben gyúltak ki a kisebb - nagyobb, kíváncsi csillagszemek.

- Na, úgy látom minden helyén van, kezdődhet az ünnep - mondta Denevér néne, az egyre áhítatosabbá csendesedő kölyköknek, fiaknak, és az őket - már csak kíváncsiságból is - elkísérő nagyoknak, akiknek a szája, vagy a csőre is nyitva maradt az álmélkodástól. Valamennyi jelenlévő szemében megcsillant az öröm, a semmihez nem hasonlítható ragyogás. Szikrázóan fehér, csendes éjszaka volt. Ez hát a karácsony?! Így ünnepelnek az emberek? - gondolták, az erdő, ámulatba esett lakói.

- Nosza táncoljátok körül a fát, röpködjetek, vigadjatok! - biztatta őket Denevér néne.

Nem kellett kétszer mondania, támadt ott nemsokára olyan vigalom, olyan tarka - barka forgatag, hogy az ezüstpapírba csomagolt tobozok csak úgy röpködtek a fán.

Egy őzgidácska bágyadt mosollyal, félre húzódva álldogált.

- Hát neked mi bajod? - röppent oda hozzá Denevér néne. - Miért nem örülsz te is a többiekkel? Megdolgoztál a karácsonyért!

- Örülök én... csakhát... - nyögte egyre nagyobb zavarral a gidácska. - A kistestvérem beteg lett. A torka fáj. Nem jöhetett el, pedig annyira szeretett volna itt lenni. Biztosan sírdogál szegényke. Denevér néne... mi lenne, ha egyetlen egy fenyőtobozt levennék a fáról és elvinném a testvérkémnek megmutatni. Visszahoznám... csak hadd lássa ő is, milyen az igazi karácsony, hadd legyen neki is egy kis öröme - pityergett a kis gida.

Denevér néne szeme könnybe lábadt, és csendre intette az örvendezőket.

- Úgy akartatok ünnepelni, mint az emberek - kezdte. - Van fenyőfátok, amint látom örültök is neki. Mégis egyedül ez a kis őzgidácska jött rá a karácsony igazi értelmére. Szeretne örömet szerezni beteg testvérkéjének, átadni valami szépet abból, amiben neki része van... mert ez az ünnep értelme, ezt teszik az emberek is, feltéve, ha van, akit szeressenek, van akinek örömet akarnak szerezni. Ugye mi akarunk? Akkor mire várunk? Kerekedjünk fel, és vigyük el az ünnep hangulatát a kis betegnek, meséljük el, milyen az igazi karácsony, és ha majd felépül, saját szemével láthatja, hogy néz ki egy - semmiből, de tiszta szívvel - ünneplőbe öltöztetett fenyőfa! Mert jegyezzétek meg: senki nem lehet olyan nincstelen, hogy adni ne tudjon, ha mást nem: jó szót, vigasztalást, szeretetet, adni, hiszen az nem kerül semmibe. Mert, ha nem így lenne, régen kivesztünk volna már. A fajfenntartási ösztön, a kicsinyeinkről való gondoskodás, a párunkhoz való ragaszkodás, nem más, mint ösztönös, kiirthatatlan, éltető szeretet, amely velünk születik, és ott él a szívünk mélyén.